1956. november 4-én kora reggel kelvén a rádiókészülékből Nagy Imre kétségbeesett segélykérése hangzott el a világ népeihez. Messziről ágyúzás, fegyverropogás hallatszott. Megint elkezdődött! Tudtam, újpesti otthonunkból hiába is indulnék el a Rádióba. Ott megállt a munka, a felhívás valahonnan a Parlamentből megy a lakihegyi adóra, amíg mehet.
A fegyverropogás erősödött, közeledett, majd távolodott s ismét közeledett. Estére ide is elért. A szovjet tankok is. Az előttünk levő térről tüzeltek ágyúikkal valami közeli célpontra. Később kiderült, a Könyves Kálmán Gimnáziumra, ott voltak ellenállók.
Villanyt nem lehetett gyújtani, az ablakot pokróccal fedve sötétítettünk, akár a háború idején. A földre kuporodtunk, ha ne-tán géppisztolysorozat tévedne ablakunk felé, ne érjen bennünket. Tizenhárom hónapos Jutka lányunk bömbölt a sötétben, muszáj volt egy padlóra tett bögrében mécsest gyújtanunk.
A rádióból vártunk volna valamiféle híreket, de csak Nagy Imre felhívását ismételték, aztán az is elhallgatott. Alighanem másnap valami távoli, gyenge adóból, ismeretlen hangon kezdték beolvasni egy magát Munkás-Paraszt Forradalmi Kormánynak nevező csoport felhívását. Tudtam, csak valamelyik gyenge vidéki adó lehet. Alighanem a szolnoki. Eltelt néhány nap, míg különböző gócokban tartott az ellenállás. Aztán elhallgattak a fegyverek, síri csend.
Ismét megkíséreltem, hogy begyalogoljak. Itt-ott tankok, szovjet katonák. Készenlétben, mint a börtönőrök. Egy ismét leigázott civil lakosságra felügyeltek.
Bródy Sándor utca. A Nemzeti Múzeum patinás vaskerítése kidöntve, a Múzeumkertben tankok állomásoztak. Sok tank. A Rádió épületéhez közeledve borzalmas kép fogadott. Az utcai fronton a második emelet jó része ágyútűztől beszakadt az első emeletbe. A kapu - mily csoda - megmaradt. Az udvaron törmelék, kitört ablakok üvegcserepei és néhány kolléga. A közelebb lakók már egy-két napja bemerészkedtek. Kezdték a tégla-, cserép- és üvegtörmelékeket kupacokba húzni.
Az én szobám a hátsó épületben, az egykori Esterházy-palotában volt, ablakai a garázsudvaron át a Múzeum utcára néztek. Itt nem volt pusztulás. Csak a könyvek, papírok, levelek voltak szanaszét szórva, s néhány fiók nyitva.
- Úristen! A szalagok!
Akkor már hetvennyolcas fordulatú nagy szalagokra vették az adásokat, volt szalagtár is, ahol nyilvántartották, őrizték öltét. Ám az éppen munkához kellő kis riportrészletek, betétek általában - igaz, szabálytalanul - a szerkesztők szekrényeiben, fiókjaiban időztek. Veszem elő a kis, néhány perces betéteket. S akkor saját anyagaim között egy idegen szalag. A sportrovaté.
A sportosok szerkesztőjétől, Roska Miklóstól kértem kölcsön még október elején, amikor az egyórás olimpiai előkészítő nagy-műsort csináltam. S kellettek a fociközvetítések is. Így került hozzám az a szalag, melyen az egykori londoni 6:3-as diadalt közvetítette Szepesi.
Már régen vissza kellett volna adnom, de megfeledkeztem róla. Itt van a fiókomban. Melbournben már folyik az olimpia, Szepesi is kint van, Roska Miklóssal bejövet nem találkoztam.
Viszont a sportrovat szobái az utcai fronton voltak. Pont ott, ahol rárogyott a fölötte levő emelet. Ott alighanem minden tönkrement.
Megkönnyebbült sóhaj. Ember még nem örült úgy annak, hogy valamit hanyagul elfelejtett, mint én akkor annak a pár perces szalagocskának.
- Megmaradt a 6:3! Megmaradt!
Napok múltán találkoztam Roska Miklóssal. Mondtam, van egy tartozásom, amit nem adtam vissza.
- Igen, a 6:3. Isteni szerencse, hogy nálad maradt.
Később kiderült, kint maradt az Aranycsapat, Szepesi sem jött haza néhány hónapig Ausztráliából, de a közvetítés legizgalmasabb részleteit, a gólokat őrzi a szalag.
Az elmúlt több mint fél század alatt sokszor hangzott el különféle sportadásokban, visszaemlékezésekben az a fontos, izgalmas kis összeállítás.
Valahányszor meghallom, megdobban a szívem. S eszembe jut, hogy megmaradása egy véletlenen, az én hanyagságomon múlott...
