A művészi igényesség nagy úr. S legyen az szereplő vagy rendező, nem teszi kockára nevét holmi fércmunkával. Kellenek a próbák és a biztonsági felvételek. Főleg a zenei felvételeknél.
Rónai István a legigényesebb zenei rendezők közé tartozott. Azt hiszem, legendákat mesélhetnének róla a mai úgynevezett „nagy generáció” képviselői. Illésék, Zoránék, Bergendyék, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta és a többiek mind megjárták a Rónai-féle iskolát. Ugyanis az első tévés Ki Mit Tudok zenei rendezője is ő volt. Ő ügyelt arra, hogy a Rádió nagy tánczenekarától a legkezdőbb szereplőig mindenkivel készüljön jó felvétel.
S Bergendyék is újak voltak még. Telefonjuk sem volt, a szülői lakáson, a külső Erzsébet királyné úton, egy utcáról nyíló szuterénlakásban értem utol őket a meghívással. Aradszky is kezdő volt még. Rónai Pista bajlódott is vele. Hamis. Még mindig hamis. Fiacskám, tanulj meg énekelni, ha hosszú életű akarsz lenni a pályán.
Laci néha már mondogatta is nekem, hogy végső esetben van neki szakmája, a töltőtolljavítás, oda bármikor visszamehet.
Antal Imre még igen félszeg, pattanásoktól ragyás arcú ifjú volt, de a legtehetségesebb zongorista. Bartók Allegro Barbaráját játszotta, de úgy, mint előtte és utána kevesen. Viszont amikor beszélgettünk, ismerkedtünk, hogy a közönség előtt a művészi produkció után bemutatkozzék, félszeg volt, darabos, kissé esetlen, roppant nehéz riportalany. Életem egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy az egészségi okokból kettétört zongoraművészi pálya után, amikor váltott, már egy teljesen, új ember lett. Közvetlen, barátságos, színészi képességekkel bőven megáldott, nyelvtudását kamatoztatni tudó igazi és egyedi jelenség a magyar televíziózás történetében.
Mikes György akkor már régen a Ludas Matyi jónevű humoristája volt, szatirikus vénával megáldva; de majd fél napba került, amíg rábeszéltem, hogy írását maga olvassa fel nyilvánosan, a közönség előtt. Fénykép is őrzi drukkját, holtsápadt arcát, s reszketett kezében a papírlap. Később, amikor már rájött a konferálás ízére, és Somogyi Palival párban elválaszthatatlan társak lettek, nemegyszer emlegette:
- De jó, hogy akkor rádumáltál.
Karéi Michal szellemjelenetét Sinkovits Imre és Garas Dezső adta elő fehér lepedőben, fehérre mázolt arccal, igazi szellem-ként.
A közönség előtti műsorokat összefogó rendező Horváth Tibor volt, de a versek biztonsági felvételeit Gserés Miklós istápolta a XX-as stúdióban. Téli, köhögéses krákogásos időszak volt, s egy-egy bensőséges, intim verset agyoncsaphatott egy robajló tüsszögés vagy köhögéshullám.
A felvétel idejére megérkezett az orosz új hullámos költők közül Rozsgyesztvenszkij.
1932-es születésű, a háború alatt még gyermek, ám felnőtt korára nagy darab, öles, erős szibériai. A tajga, a fenyvesek, a természet s az egyszerű emberek őszinte, kendőzetlen érzelmeiből táplálkozó költészet mestere.
Leghíresebb verse a nagy, mély nyomokat hagyó honvédő háborúról írott Rekviem című sok oldalas poémája volt.
Ehhez fogható művet a háborúról - most e sorok írásakor ismét elővéve a kötetet - sem azelőtt, sem azután nem olvastam.
Ebben megszólaltak a frontra indulók, az elesettek, a föld alól kérdeztek a holtak, a gyermeküket váró és elsirató anyák, hitvesek, menyasszonyok, a szenvedő nép, s jelen van benne a kérdezve vádló természet is.
A verset Cserés Miklós egy Debrecenből a Vígszínházba került, pályája elején álló színészre, Latinovits Zoltánra osztotta.
Kérdeztük is tőle: miért nem valaki más? Igazi nagyágyú?
Cserés szokásos, halk hangján csak ennyit felelt: - Majd meglátjátok.
O már ismerte Latinovits képességeit, mi, akik többen is jelen voltunk a XX-as stúdió nagy rendezőfülkéjében, még nem igazán.
S Cserés intésére bent, a stúdió magányában Latinovits elkezdte mondani a Rekviemet.
Sok oldalas poéma, ám a versmondó kezében nem volt szöveg, megtanulta.
S nem csupán megtanulta, átélte.
Már az első sorok után lúdbőrözni kezdett a hátunk, s vitt csak vitt, bennünket Latinovits magával, katonavonatra, frontra, háborúba, haldoklottunk vele, doboltunk ki a föld alól, jajongtunk, sírtunk az anyákkal, zúgott körülöttünk a természet, ágyúk dörögtek, s pisszenéstelen volt a halottak csendje, és igen, tizenhét perc alatt átéltük a háborút, minden hősét, minden áldozatát. minden szenvedőjét s a békét megélt utódok csendes, pergő, könnyű sóhajtásait.
Aztán vége volt a csodának. Mély lélegzet szakad ki belőlünk. Latinovits, aki eddig a mikrofon előtt állt, lerogyott egy fotelbe, szemét behunyva vette a mély lélegzeteket.
A költő - aki ott volt közöttünk, s hallgatta a számára ismeret-len nyelven költeményét - maga is döbbenten állt.
S amikor Latinovits két-három perc múltán bejött a rendezőfülkébe, a nagydarab szibirják úgy ölelgette, ahogy az ember csak az édestestvérét ölelheti. Biztos, hogy érezte: költeményét így még nem mondta el soha, senki.
S mi, akik addig még nem hallottuk Latinovitsot verset mondani, tudtuk: óriás született.
Olyan, aki százévenként csak egyetlen egy akad.
