A kormányzatnak voltak nagyobb gondjai is, mint a Rádió műsora, struktúrája; apparátusa is hiányzott még az irányításhoz, felügyelethez. A forradalom előtti műsorstruktúra összeomlott. Lehetőség nyílt a munkatársak politikát nem érintő ötleteinek megvalósítására. Olyan témák kerülhettek elő, amelyekre annak előtte nem volt lehetőség.
Ifjúsági rádiósként már régen hiányoltam, hogy a fiatalok - de az idősebbek is - járatlanok, tanácstalanok voltak az egymás közötti emberi érintkezésben, s a szokásokban is zűrzavar uralkodott.
Elhatároztam, hogy - a második világháború óta először az országban - foglalkozom az emberi együttélés legalapvetőbb dolgával, az illemmel. Így született meg az Illemkódex című műsorsorozatom.
Ebben egy riporter - ez voltam én - és két fiatal, egy férfi és egy nő áll a stúdióban, s különféle helyzetekben mutatják meg mi illik, mi nem.
Számomra nagy lecke volt, hogy immár nem a riporter mikrofonja előtt, hanem a stúdióban két jeles színész között kellett a műsorbeli „riportert” alakítanom. Kivált, hogy a lányt a kor jeles (sajnos korán elhunyt) művésznője, Szemes Mari alakította, a fiút pedig Verebes Károly. (Az ő fia a ma országosan ismert Verebes István.) Helyzetemet megkönnyítette, hogy saját szöveget kellett mondanom, s a műsorbeli helyzeteket is a kor hétköznapjai alakították a hallgatók levelei, kérései, igényei alapján.
Őrzöm a műsor egykori forgatókönyveit s a Rádióújság 1957. januári cikkét az Illemkódexük.
A hallgatók kíváncsisága kimeríthetetlen volt. Ilyen kérdéseket küldtek témáknak:
„Elutazhat-e kísérő nélkül egy lány udvarlója szüleihez?”
„Hogyan szólítsam az ismeretlen embereket: elvtársnak, kar-társnak, szaktársnak, kollégának, vagy szólíthatom úrnak, bácsinak, néninek vagy asszonyságnak is?”
„Mely ételeket szabad kézzel is enni?”
„Vasúton be kell-e mutatkoznunk útitársainknak?”
„Kell-e ünneplót ölteni az utcabálra?”
„Mikor engedheti meg egy lány az udvarlójának, hogy az megcsókolja őt?”
„Szabad-e szüleinket »faternak« vagy »muternak« szólítani?”
„Igaz-e, hogy vendéglőbe vagy étterembe pár esetén a fiú lépjen be elsőként, vagy ott is a lányt kell előre engednie?”
Sok-sok levél, kérdés, témák serege. Egyes iskolák diákjai - Szolnokról, Miskolcról, Pécsről is - arról írtak, hogy osztályfőnökük magnetofonszalagra vette műsorainkat, s azokat osztályfőnöki órán megbeszélték. Volt értelme a munkának.
A másik műsorom egy adakozást szervező műsor volt. Az akkor Népakarat címmel megjelenő lap munkatársával, Lelkes Évával elhatároztuk, mozgalmat indítunk az elhagyatott gyermekek megsegítésére. Én mikrofonnal jártam az ország árvaházait, gyermekotthonait, s mutattam be nehezebbnél nehezebb gyermeksorsokat, Lelkes Éva az újságban indított rovatot. S volt egy számlaszám, melyre adományokat lehetett küldeni az elhagyatott gyermekek megsegítésére. A mozgalom egyre terebélyesedett, csatlakoztak hozzá lelkes pedagógusok, s valamikor - ha jól emlékszem, még 1957 nyarára - megszületett az eredmény: a Fóti Gyermekváros.
A mozgalom addigra már rég túlnőtt bennünket, megindítókat, nem is az elismerésért, dicséretért tettük, amit tettünk, hanem a gyermekekért.
S manapság, öreg fejjel, ha olykor egykori felnevelő falumba, Erdőkertesre menet elhaladok a fóti kastély kerítése mellett - ahol ma is a gyermekekért történik minden visszaemlékszem a megnyitó napjára, amikor mikrofonnal a kezemben álltam a napsütötte udvaron, s lelkem csordultig volt: tettem, tehettem azért, hogy az engem - remélhetőleg - sokáig túlélő gyermekváros, gyermekközpont létrejöhessen...
