Rákosi Mátyás idejében a május elseje - ha törik, ha szakad - össznépi ünnep kellett legyen.
Rég elmúltak már a második világháború előtti szakszervezeti májusok szívesen várt virslis-sörös boldog ünnepei, ahová csak az ment, akinek volt kedve hozzá.
Igaz, a sör meg a virsli megmaradt, de azt immár kötelező volt kiérdemelni. Május elsejei harsogó, zászlós, jelszavas felvonulásokkal, a vezetők éltetésével, akár tetszett valakinek, akár nem.
A munkahelyeken bizony szigorúan számon tartották, ha valaki nem ment el az üzemi gyülekezőhelyre, ahová mindenkit elvártak.
A Magyar Rádiónak szintén ki kellett vennie a részét az ünneplés méltó megjelenítéséből.
Budapesten az akkoriban közel egymillió embert megmozgató felvonulást kellett közvetíteni.
Ez többnyire a leggyakorlottabb vezető riporterek feladata volt. Szepesi György, Gulyás Gyula, Molnár Aurél. Nekik ott kellett lenniük a mikrofon előtt.
No de annak is hírét kellett adni, az ország hogyan ünnepel, hiszen felvonulás, ünneplés mindenütt volt, még ha kisebb is. Ezeket körkapcsolással a többi riporternek kellett közvetítenie. Igaz, nem hosszan, alig két-három percet vagy még annyit sem, de ez ki nem maradhatott.
Még egészen fiatal rádiós voltam, a közvetítésről pedig halovány fogalmam sem volt, de 1953. május elsejére beosztottak Győr városába közvetítőnek.
Az ünnepség színhelye a Nádorvárosi híd és a Fő út keresztezésében levő térség volt. A közvetítőnek azt a legjobb pontról kellett látnia. Oda kellett a műszakiaknak a postai közvetítő-vonalat kiépíteniük.
A megfelelő pont az ünnepség színhelyével szemben az út túloldalán magasodó Rába szálló volt, a háború következtében még romos, kiégett állapotban. Ennek egy harmadik emeleti, padlóig nyitott ajtónyílása volt a legjobb rálátási pont.
Jött a műszakot vezető Bakonyi bácsi, az „Atya” meg a postások, s amíg ők szereltek, az öreg jóindulatúan magyarázta nekem, a berezelt mazsolának:
- Ide állsz, fiú, a nyílásba, aztán amikor rád csörgünk, bejelentkezel, s mondod a magadét, amíg a másik vonalon nem jelzik, hogy elég!
- Igen, de mit mondjak? Én még sohasem közvetítettem!
- Amit látsz! De az sem baj, ha nem azt mondod, hanem azt, amit előre leírsz magadnak, csak az a fontos, hogy lentről jól lehessen hallani a tömeget, a ricsajt.
Biztos, ami biztos, írtam magamnak egy oldalt. Ha rám csörögnek, azt majd csak felolvasom valahogy. A mikrofont is jól kitartom, hallatsszék a lenti ricsaj.
Igen ám, csakhogy a kiégett harmadik emeleti ajtónyíláson nem volt korlát, nekem pedig tériszonyom van. Mint a halálraítélt a kivégzést, úgy vártam a csöngetést, amikor szólnom kell.
Álltam kezemben a mikrofonnal meg a papírlappal, és vártam, csak vártam. Sokáig.
Nagyon sokáig. Örökkévalóságnak tűnt.
Aztán jött a csöngetés, én elkezdtem olvasni, amit leírtam magamnak, s igyekeztem, hogy a lenti ricsaj is benne legyen mikrofonomban.
A bejelentkezést fogadó kolléga - nem tudom már Szepesi volt-e, vagy Molnár Aurél - érzékelte lámpalázas dadogásomat, s gyorsan visszavette a hangot.
Egy percig sem tartott a győri közvetítés május elsejéről. Hátrább araszoltam a nyílásból, reszketve letettem a mikrofont, le-töröltem homlokomról a verejtéket, s hálát adtam az Istennek, hogy nem szédültem ki a háromemeletnyi mélységbe.
A romszálló már réges-régen újjáépült, neve is megváltozott, s ki emlékszik már a kiégett ajtókra, ablakokra, füstös falakra.
Talán csak én. Egy életre belém vésődött a kép. S az a zavart érzés, amikor be kellett jelentkeznem.
Az akkori bizonytalan hebegésnek, olvasásnak azonban volt egy felbecsülhetetlen haszna: soha többé nem kellett május elsejét közvetítenem...
Rég elmúltak már a második világháború előtti szakszervezeti májusok szívesen várt virslis-sörös boldog ünnepei, ahová csak az ment, akinek volt kedve hozzá.
Igaz, a sör meg a virsli megmaradt, de azt immár kötelező volt kiérdemelni. Május elsejei harsogó, zászlós, jelszavas felvonulásokkal, a vezetők éltetésével, akár tetszett valakinek, akár nem.
A munkahelyeken bizony szigorúan számon tartották, ha valaki nem ment el az üzemi gyülekezőhelyre, ahová mindenkit elvártak.A Magyar Rádiónak szintén ki kellett vennie a részét az ünneplés méltó megjelenítéséből.
Budapesten az akkoriban közel egymillió embert megmozgató felvonulást kellett közvetíteni.
Ez többnyire a leggyakorlottabb vezető riporterek feladata volt. Szepesi György, Gulyás Gyula, Molnár Aurél. Nekik ott kellett lenniük a mikrofon előtt.
No de annak is hírét kellett adni, az ország hogyan ünnepel, hiszen felvonulás, ünneplés mindenütt volt, még ha kisebb is. Ezeket körkapcsolással a többi riporternek kellett közvetítenie. Igaz, nem hosszan, alig két-három percet vagy még annyit sem, de ez ki nem maradhatott.
Még egészen fiatal rádiós voltam, a közvetítésről pedig halovány fogalmam sem volt, de 1953. május elsejére beosztottak Győr városába közvetítőnek.
Az ünnepség színhelye a Nádorvárosi híd és a Fő út keresztezésében levő térség volt. A közvetítőnek azt a legjobb pontról kellett látnia. Oda kellett a műszakiaknak a postai közvetítő-vonalat kiépíteniük.
A megfelelő pont az ünnepség színhelyével szemben az út túloldalán magasodó Rába szálló volt, a háború következtében még romos, kiégett állapotban. Ennek egy harmadik emeleti, padlóig nyitott ajtónyílása volt a legjobb rálátási pont.
Jött a műszakot vezető Bakonyi bácsi, az „Atya” meg a postások, s amíg ők szereltek, az öreg jóindulatúan magyarázta nekem, a berezelt mazsolának:
- Ide állsz, fiú, a nyílásba, aztán amikor rád csörgünk, bejelentkezel, s mondod a magadét, amíg a másik vonalon nem jelzik, hogy elég!
- Igen, de mit mondjak? Én még sohasem közvetítettem!
- Amit látsz! De az sem baj, ha nem azt mondod, hanem azt, amit előre leírsz magadnak, csak az a fontos, hogy lentről jól lehessen hallani a tömeget, a ricsajt.
Biztos, ami biztos, írtam magamnak egy oldalt. Ha rám csörögnek, azt majd csak felolvasom valahogy. A mikrofont is jól kitartom, hallatsszék a lenti ricsaj.
Igen ám, csakhogy a kiégett harmadik emeleti ajtónyíláson nem volt korlát, nekem pedig tériszonyom van. Mint a halálraítélt a kivégzést, úgy vártam a csöngetést, amikor szólnom kell.
Álltam kezemben a mikrofonnal meg a papírlappal, és vártam, csak vártam. Sokáig.
Nagyon sokáig. Örökkévalóságnak tűnt.
Aztán jött a csöngetés, én elkezdtem olvasni, amit leírtam magamnak, s igyekeztem, hogy a lenti ricsaj is benne legyen mikrofonomban.
A bejelentkezést fogadó kolléga - nem tudom már Szepesi volt-e, vagy Molnár Aurél - érzékelte lámpalázas dadogásomat, s gyorsan visszavette a hangot.
Egy percig sem tartott a győri közvetítés május elsejéről. Hátrább araszoltam a nyílásból, reszketve letettem a mikrofont, le-töröltem homlokomról a verejtéket, s hálát adtam az Istennek, hogy nem szédültem ki a háromemeletnyi mélységbe.
A romszálló már réges-régen újjáépült, neve is megváltozott, s ki emlékszik már a kiégett ajtókra, ablakokra, füstös falakra.
Talán csak én. Egy életre belém vésődött a kép. S az a zavart érzés, amikor be kellett jelentkeznem.
Az akkori bizonytalan hebegésnek, olvasásnak azonban volt egy felbecsülhetetlen haszna: soha többé nem kellett május elsejét közvetítenem...
