Azért küldtek Macedónia vad hegyei közé, hogy hozzak onnan valami nálunk is használhatót. Akkoriban, a hatvanas évek második felében már jó kapcsolat volt az egyes országok rádiói között, szépen alakult a tapasztalatcsere, műsorcsere. Egyik formája volt, hogy a dramaturgiával foglalkozók összegyűltek hol egyik, hol másik tagországban, vitték magukkal szalagon azokat a műveket, melyeket érdemesnek tartottak átvételre, s vitték a művek tartalmi kivonatát, általában angol és német nyelven.
Abban az esztendőben, amikor rám került a kiküldetés sora, az Ifjúsági Rádió dramaturgiáját én képviseltem az Ohrid városában megtartott találkozón.
Szerencsés voltam ezzel a kiküldetéssel. Az akkor - Tito vezetése alatt - még államszövetségként működött Jugoszlávia talán legkevésbé ismert részébe vezetett utam.
Már a Belgrád-Szaloniki expressz ablakából is belekóstolhattam a vadromantikába, amikor a Vardar völgyében haladt a vonat. Nem sokkal a görög határ előtt, Bitola városában kellett leszállnom, onnan autóbusz kanyargott velem a hegyi szerpentineken. Fent, valószínűtlen magasságokban piciny falvak, a nagyobb helységek megállóiban a „hegyi járművek”, a szürke szamarak. Hátukon a fanyereg, azt meg lehetett pakolni, amivel kellett, csak a csacsik bírták a hegyi ösvényeket. Elhaladtunk a fél Balatonnyi Prespa-tó szöglete mellett, s egy magas hágóról megpillantottuk a Galicica hegyvonulat és az albán határhegység között fekvő csodálatos Ohridi-tavat. Fél Balatonnál nagyobb víztükör a sziklás hegyek ölében. Vize kék, húsz méterig átlátszó, de van, ahol mélysége meghaladja a 250 métert is.
S északi partján, szelídebb lankák tövében az ősi város, Ohrid. Ezer évvel ezelőtt egy ideig Macedónia fővárosa volt, később török uralom alá került, s csak 1912-ben szabadult fel a sok évszázados török elnyomás alól.
A tóparton fényes szállodasor, beljebb az óváros ezeréves bizánci templomokkal, az utcák emeletes házain fa kiugrók, a török negyedben a földszinten csupán ajtó s két kis ablak. Az asszonyok része, az egykori hárem, az emeleten sűrű faráccsal rejtve a bámészkodók elöl.
A Palas szállóban laktunk, a bemutatók egy nagy konferenciateremben folytak. Az asztalon papírhegyek, a napi kínálat: tartalomjegyzékek, a meghallgatások sorrendje. Mire átfutottuk, kezdődtek a bejátszások. Kitűnő volt a hangosítás, s a számunkra idegen nyelvű szöveg, színészi játék, zene, hanghatások érzékeltették, milyen lehet a mű.
Jellemző, hogy a bemutatókon Jugoszlávia minden tagköztársasága is képviseltette magát hangjátékkal. A bosnyákok csak-úgy, mint a szerbek, a horvátok vagy a szlovének, Crna Goraiak vagy a macedónok.
Délelőtt meghallgatások, délután szabadidő, este szakmai ismerkedés. Járhattuk a romantikus várost a március végi tavaszban, amikor ott már levelesedtek az orgonák. Kimentünk a kikötőbe, néztük a templomokat s a török korból itt maradt Ajan pasa dzsámiját, vagy felmehettünk a tó fölötti szirten magasodó Szent Kaneo-templomig, ahonnan végiglátni a tavat, le egészen a görög határig. A csarsija - a piac - szabad téren volt, szamárháton érkezett árukkal jöttek a falusiak. Hoztak szőtteseket, kézi kovácsolással készített birkakolompokat, tehénszarv markolatú hegyi bicskákat, melyek bírták még a birkanyúzást is, fanyergeket s remek agyagedények sorát. Könnyű volt eredeti szuvenírt venni.
Este tárgyalások, ismerkedés más országok műveivel, módszereivel.
A záró nap előtt kirándulás a török jellegét őrző Debaron keresztül a Bigorski-kolostorhoz. Busszal. Balra görgeteges sziklafal, jobbra százméteres mélységben a Crni Drim folyó, s albán sofőrünk - hithű muzulmán - hajtott, mint a meszes. Amikor aggályunkra a tolmács szólt neki, rövid volt a válasz: „Mindnyájan Allah kezében vagyunk!”
A jobbára faszerkezetes kolostorban forrásvízcsobogók, s a vendéglátás szabad tűzön sült birka darabolva s csak úgy, kézbe adva. Jóízű volt, éhesek voltunk, s akinek nem volt bicskája, rághatta a hatalmas cubákokat.
Örök élményem maradt az út, a táj, a hozadék pedig két-három tucatnyi mesejáték, ifjúsági hangjáték tartalmi kivonata s az emlék és a feljegyzések, melyik, hogyan hatott rám.
Egyik legjobbnak tartottam egy szlovén író mesejátékát egy szerencsétlenkedő, ügyefogyott sárkányról, mely betévedt egy királyi udvarba, s ott különféle kalandokba bonyolódott.
Úti beszámolómba és a lefordított anyagba is ezzel a címmel került be: Az ügyefogyott sárkány.
A mesejátékok Derera Évához és Molnár Magdához tartoztak, ők kínálgattak belőlük fordításra, átdolgozásra vagy alapötletnek saját hazai írógárdájuknak.
Kit érdekel ma már az, hogy édesapukája, az „Ügyefogyott Sárkány” egy dramaturgiai vadászúton lett zsákmány Macedónia vad hegyei között. Fő, hogy eljött közénk, magyar fia lett Csukás István tollából, s gyerek és felnőtt ismerőse, jó barátja ma is Süsü, a sárkány.
