Padisák Mihály Miska bácsi

Tiszalöki erőmű

Az ötvenes években, amikor a Tiszalöki Duzzasztó és Erőmű épült, télidőben jártam ott riportozni. Már álltak az oldalsó tartó-pillérek, valamilyen szerelési munkák folytak. A Tisza nyírségi oldalán volt az építésvezetőség, a felszerelés, a szerszámok, anyagok.
Hideg idők jártak akkoriban, metsző szelek kergették a havat. Védekezésül a cudar idő ellen, no meg a vadonatúj, de nem fűthető rádiós kocsink miatt szolgálati sofőrbundát adott a cég, meleg báránybőr béléssel. Kucsmám is volt.
A munkások is bundasapkában, pufajkában, kesztyűben dolgoztak. A munka egy részét azonban a Tisza túlpartján kellett elvégezni. Ez önmagában még nem lett volna gond, de beállt a Tisza, jég borította, zajlásnak nyoma sem volt. Az ember bátran rámerészkedhetett, s áttipeghetett, csúszkálhatott a túlsó partra.
Csakhogy nem csupán az embereknek kellett átjutniuk, hanem az alkatrészeknek, felszerelésnek is. Messzi lett volna a tokaji hídig kerülni.
így aztán előkerült az öreg kubikusok meg az öreg Tisza-parti emberek tapasztalatának tárházából a szalma.
Mer az olyan hidat, ami még a szekeret vagy a kisebb terepjáró autót is megbírja.
No persze nem úgy, hogy csupán rászórják, hanem úgy, hogy utána jól meglocsolják.
A víz a szalmaágyon jéggé fagyott. Ismét szalmát raktak rá, megint locsolgatták, úgy hizlalták a jeget. Hizlalták-hizlalták mindaddig, amíg teherviselő nem lett, megbírván azt, aminek át kellett jutnia.
Hányszor megjártam a munkásokkal én is oda-vissza, által azon a szalmajég hídon.
Legközelebb valamikor tavaszelőn vetődtem oda. Akkorra már mozdult a jég, zajlott a Tisza, a jégtáblák is olvadoztak, sodorta őket alá a víz.
Ekkortájban - alighanem március vége lehetett- került sor először arra, hogy próbából lezárják a zsilipeket, és fölöttük bukjon át a Tisza fölös vize, melyre nem volt szükségük a turbináknak.
Erre az első vízáteresztésre mentem le. Nagy esemény volt ez akkoriban, hiszen már készült a Keleti-főcsatorna, s nyárra a gyorsan száradó Alföld várta a vizet.
A tavaszi szél nem csak vizet árasztott, dermesztgette az ember tagjait is.
Rajtam volt még a téli sofőrbunda. Kucsma helyett már micisapka volt a fejemen, azt sem fújja el a szél.
Régen volt. Több mint fél százada. Ma csupán egy kis fekete-fehér fénykép emlékeztet arra az ifjú riporterre, aki akkor voltam.

Felvétel a Magyar Rádió 20-as stúdiójában.

A rádiózás kezdetén, amikor a bemondó híreket vagy vízállásjelentést olvasott, minden hang azonnal eljutott a hallgatóhoz. Az énekhang, a zenekarok muzsikája is az elhangzás pillanatában került az éterbe, hiszen nem volt hangrögzítés, hangarchívum.
Amikor aztán megjelentek a hangjátékok - s még mindig nem volt hangrögzítési lehetőség -, feladatott a lecke az alkotóknak.
Libagágogás kellett egy Móricz Zsigmond-jelenethez? Nem volt gond. Kertész Lajos bácsi, a magyar rádiózás legrégibb ügyelője kiballagott a Nagycsarnokba, vásárolt egy libát, behozta a stúdióba, s a megfelelő szövegrésznél elkezdte gyötörni, hogy a liba gágogásra fakadjon. Aztán vagy gágogott, vagy nem.
No de hogyan hozzanak be a stúdióba esőt, vihart, szelet, égzengést a megfelelő pillanatban?
Készültek rá jól kitalált ügyes szerkentyűk. Balatoni vagy tengeri hullámok partnak csapódását elő lehetett idézni egy dézsa vízzel és egy rúdra szerelt fatárcsával, ha megfelelően mozgatták. A kifeszített vásznat súroló szerkezet - a szélgép - olyan dermesztő hangokat volt képes kiadni, hogy még egy sarkutazó is beleborzonghatott volna. Forgó drótszitában a borsószemek varázsoltak olyan csendes esőt vagy zuhogó záport, hogy az ember máris nyitotta volna az esernyőt. Mennydörgés? Megfelelő nagyságú és vastagságú bádoglap rázása, s dörög a mennybolt, zeng az ég.
Amikor megépült a korszerű XX-as stúdió, ott már volt márványlépcső, falépcső, fürdőszoba vízcsappal, WG-lehúzóval, pince hordóval, visszhangszoba, ahol szobányi térben tökéletesen lehetett érzékeltetni akár egy hatalmas katedrális méltóságteljes zengését.
A hangrögzítés a lehetőségek végtelenjét nyitotta meg. Olyan zajt lehetett a helyszínen felvenni és a hangtárban tárolni, amilyen változatos az emberi élet. S az egyes országok rádiói elkezdtek egymás között csereberélni. Róma harangjai, a Niagara-víz- esés vagy a hortobágyi csikósok ostorpattogtatása útra kelt, s bárhol rendelkezésre állt.
A hangok megfelelő alkalmazása nem egyszerűen hatást, ha-nem illúziót kelt, helyszínre visz, képzeletet mozgat.
S manapság már nemcsak a rádiók élnek vele, de a film, tévé, zenei felvételek és minden olyan alkotás, mely a hangok segítségével illúziót akar ébreszteni.
Van úgy néha, hogy egy hangjáték főszereplője valamilyen állat, amelynek különféle érzelmeket kell produkálnia. Ilyen esetekre vannak zseniális állathangutánzók. A magyar rádiózásban alighanem Dóka Emánuel volt a legsokoldalúbb. Anyja után nyüszítő kiskutyára volt szükség? - majd a Dóka. Pusztai komondor viaskodik a farkasokkal? - ott a Dóka. Szerelmes pincsi kell a francia királyi udvarból vagy átváltozó hattyú egy Grimm-mesében? Esetleg szerelmi lázban égő kandúr? - ott volt a Dóka.

A rádiózás ugyanis nem csak szavakból áll. Meg kell teremteni a hangok illúzióját is. Valóságos hangokkal, utánzással hang¬archívumból, felvételek nemzetközi cseréjével, de sugallni kell a helyszíneket, környezetet, történések hitelességét kell érzékeltetni.
Amikor még nem volt más, a Nagycsarnokban vásárolt libával, ma meg már mindennel, amit csak képes produkálni a technikai lelemény és a fantázia.
Hja kérem - mindent a hallgatóért!

Ott hallottam meg, hogy a Magyar Rádió riportereket keres. Gondoltam, a riporteriség közelebb áll végcélomhoz, az irodalomhoz, mint a külkereskedelem, ahol dolgoztam. Jelentkezésül beadtam önéletrajzomat s néhány megjelent írásomat. Úgy látszik, megütötték a mércét, mert behívtak próbafelvételre.
A kor legendás riportere, Molnár Aurél beültetett a Rádió -akkor még egyetlen - hangfelvevő kocsijába, mely az egykori Ganz Vagongyár udvarán állt meg két szerelőcsarnok között, egy keskeny úton. Jobbra-balra csarnokfalak, előttünk, mögöttünk a csarnokok közt átvezető sínek, fölöttünk a bágyadt-kék szeptemberi ég.

Aurél odaállított a kocsi elé, kezembe nyomta a mikrofont, s azt mondta: most pedig beszélj!
-Mit?
- Amit látsz.
-Meddig?
- Amíg azt nem mondom, hogy elég.
S én elkezdtem a sportközvetítésekből ismert Szepesi György modorában, amikor alig néhány méterrel előttünk nyíltak a vas csúszóajtók, s egy vagont toltak ki az egyik csarnokból. Az pedig megállt szinte az orrom előtt.
Jobbra fal, balra fal, előttem vagon, fölöttem a bágyadt-kék ég, és nekem beszélnem kellett.
Mondtam, amit láttam, aztán amikor kifogytam belőle - akár a hasaló diák -, szóltam a gőzmozdony felfedezéséről, az első magyar vasútvonalról Pest és Vác között, akkori egyiptomi és argentin vonatexportunkról és mindenről, ami csak a vagonról eszembe juthatott. Homlokom verejtékezni kezdett, míg végre meghallottam a megváltó szót: - Elég!

Órámra pillantottam, Tizenhét percet beszéltem. Folyamatosan. Akinek kedve van, próbálja ki: csupán két percig.

Azt, hogy a lakklemezre vágott próbafelvételt kik hallgatták meg, nem tudom. Csak azt, hogy nem sokkal rá behívtak a személyzetire.

- Felvesszük... egyhavi próbaidőre.
Nem töprengtem, otthagytam biztos állásomat, s vállaltam a próbaidőt.
Ötven év lett belőle. Akkor is csak saját elhatározásom búcsúztatott a mikrofon mellől.
Ezerháromszáz nagy műsoromat ma is őrzik a hangszalagok, s meg tudtam írni könyveimet, hangjátékaimat, színpadi munkáimat. A legismertebb műsorom révén pedig lehettem az egész Kárpát-medence magyarjainak „Miska bácsija”.