Rádióműsor-felvétel nem létezik technikus nélkül. Igaz, ma már legalább hangmester a titulusuk, s gyakran mérnökök, de az egykoriak szakértelme sem volt kisebb. A stúdiófelvételeknél a rendezők többnyire kikötötték, ki legyen az adott hangjáték felvételénél a keverős és a magnós. Nagy segítséget jelentett szakértelmük, a fülük pedig olyan éles volt, hogy a legkisebb hibát is észrevették, s idejében szóltak a rendezőnek, hallgassa csak vissza az előző egy-két percet. Ilyenkor kibukott a legkisebb hiba is.
A stúdióban dolgozóknak úri dolguk volt. Mindig az épületen belül dolgoztak a stúdiók melegében, nyáron klimatizált hűvösében, s az éjszakai felvételek után rádiós gépkocsi vitte őket haza.
Volt egy másik részlegük is: a Külső Közvetítő Csoport. Ennek munkatársai végezték a házon kívüli, külső felvételeket. Ők voltak a szakma frontkatonái. Bejárták az országot Szentgotthárdtól Vásárosnaményig, utaztak forró nyárban és hóval befútt utakon, s szállásuk a hatvanas években igen változatos volt. Olykor - ahol volt - szálloda, másszor kollégium, bányász, traktoros vagy építőipari munkásszállás, néha parasztházak télen fűtetlen tisztaszobái.
Nagyobb hangfelvevő kocsikkal jártak, többnyire hármas csapatban. Volt a felvételek minőségén őrködő keverős. Az ő feladata volt a helyszínen a mikrofonok célszerű beállítása. Nagyobb zenekari felvételeknél, nyilvános műsoroknál ott ült a felvétel színhelyén, miközben a magnós a kocsiban rögzítette a felvételt. A kábeles feladata volt a felvétel lehetőségeinek megteremtése az áramnyerő forrástól a felvételi mikrofonokig és a kocsiig.
A munka, amíg fizették a túlórákat, és a kiküldetési díj is tisztességes volt, még jövedelmezett is.
Később, amikor a napidíj nem emelkedett, s már egy üzemi ebédre is alig futotta, a kiküldetés ráfizetést jelentett. Emiatt zúgolódtak is, de csinálták becsülettel. Szerették a munkát, s a körülmények lassan életformává váltak. Nekem a külsőfelvételeknél többnyire állandó csapatom volt. Netoliczky Tibi, Samu Lajcsi, Varga Gyuri, olykor Jánosi Bence. Összeszokott csapat. Nem ismertek lehetetlent. Nem volt elháríthatatlan műszaki hiba, megoldhatatlan feladat számukra.
Járták az országot, ismertek minden olcsó kisvendéglőt, ahol futotta napidíjukból meleg vacsorára, s nem zúgolódtak, ha az éjszakai szálláson nem volt fürdőszoba, de még kézmosó sem bent a hálóhelyen.
 |
| Vigadó tér, balszélen Bakonyi László a Magyar Rádió helyszíni közvetítéseinek műszaki vezetője, a mikrofonnál Erdei Klári bemondó. |
A Külső Közvetítő Csoport vezetője, nevelője - kezdetben - Bakonyi Laci bácsi, az „Atya” volt. Régi postatechnikus, még a kezdet, a Telefonhírmondó idejéből. Együtt korosodott a magyar rádiózással.
Helyettese, majd örök eltávozása után utóda, Hübel Matyi lett. Jóval fiatalabb volt elődjénél, de a beosztottak jószerével a fiai lehettek volna.
Ö amolyan ezermester volt. Kisujjában voltak a felvevőkocsik, a technika, de - miután azt is tanulta - értett az órásmesterséghez, s amikor megjelentek a háztartási gépek, azoknak is tudója lett. S akkoriban, amikor a javításokat még - gyakran lassú - állami javító cégek végezték, minden külső felvételre járó riporter tudta: ha szorul a hurok, Matyira lehet számítani. Hétvégén, szabadidőben vállal egy kis fusi munkát is. Családapa volt, s a Rádió szűkmarkúan fizette dolgozóit.
Én 1968-ban vettem igazán nagy hasznát tudományának. Akkoriban Szentendrén, fent a hegyen volt egy 2,5x3 méteres, piciny faházikónk. A környéken se víz - azt forrásról hordtuk -, se villany. Igaz, pótolta a viharlámpa, viszont közeledett az olimpia, s mi akkor fent voltunk a hegyen. Elemes táskarádió még nemigen volt, s ha volt, sem tellett rá, így eszembe jutott, hogy gyermekkoromban, szülőfalumban volt egy kristálydetektoros, fülhallgatós rádió. Ahhoz nem kell se villany, sem telep, sem elem. Csak egy rézdrót két fa közé.
Megkérdeztem Matyit, tudna-e nekem ilyet fabrikálni? Tudott. Két mandulafa közé feszített rézdrót fogta fel az éterből a hangot, s kristálydetektor tette hallhatóvá egy réges-régi fülhallgatón. Valahogy úgy, mint jó negyven esztendővel azelőtt, a magyar rádiózás kezdetén.
S fent - az akkor még eléggé néptelen hegyen - házikónk előtt a holdvilágnál üldögélve, a szomszédos rét tücsökzenéje kíséretében a fülhallgatóból hallgathattuk az olimpiát. Igaz, kissé halkan, de tisztán, érthetőn.
Segített rajtunk a feltámadt ősi kristálydetektor.
