Azért küldtek Macedónia vad hegyei közé, hogy hozzak onnan valami nálunk is használhatót. Akkoriban, a hatvanas évek második felében már jó kapcsolat volt az egyes országok rádiói között, szépen alakult a tapasztalatcsere, műsorcsere. Egyik formája volt, hogy a dramaturgiával foglalkozók összegyűltek hol egyik, hol másik tagországban, vitték magukkal szalagon azokat a műveket, melyeket érdemesnek tartottak átvételre, s vitték a művek tartalmi kivonatát, általában angol és német nyelven.
Abban az esztendőben, amikor rám került a kiküldetés sora, az Ifjúsági Rádió dramaturgiáját én képviseltem az Ohrid városában megtartott találkozón.
Szerencsés voltam ezzel a kiküldetéssel. Az akkor - Tito vezetése alatt - még államszövetségként működött Jugoszlávia talán legkevésbé ismert részébe vezetett utam.
Már a Belgrád-Szaloniki expressz ablakából is belekóstolhattam a vadromantikába, amikor a Vardar völgyében haladt a vonat. Nem sokkal a görög határ előtt, Bitola városában kellett leszállnom, onnan autóbusz kanyargott velem a hegyi szerpentineken. Fent, valószínűtlen magasságokban piciny falvak, a nagyobb helységek megállóiban a „hegyi járművek”, a szürke szamarak. Hátukon a fanyereg, azt meg lehetett pakolni, amivel kellett, csak a csacsik bírták a hegyi ösvényeket. Elhaladtunk a fél Balatonnyi Prespa-tó szöglete mellett, s egy magas hágóról megpillantottuk a Galicica hegyvonulat és az albán határhegység között fekvő csodálatos Ohridi-tavat. Fél Balatonnál nagyobb víztükör a sziklás hegyek ölében. Vize kék, húsz méterig átlátszó, de van, ahol mélysége meghaladja a 250 métert is.
S északi partján, szelídebb lankák tövében az ősi város, Ohrid. Ezer évvel ezelőtt egy ideig Macedónia fővárosa volt, később török uralom alá került, s csak 1912-ben szabadult fel a sok évszázados török elnyomás alól.
A tóparton fényes szállodasor, beljebb az óváros ezeréves bizánci templomokkal, az utcák emeletes házain fa kiugrók, a török negyedben a földszinten csupán ajtó s két kis ablak. Az asszonyok része, az egykori hárem, az emeleten sűrű faráccsal rejtve a bámészkodók elöl.
A Palas szállóban laktunk, a bemutatók egy nagy konferenciateremben folytak. Az asztalon papírhegyek, a napi kínálat: tartalomjegyzékek, a meghallgatások sorrendje. Mire átfutottuk, kezdődtek a bejátszások. Kitűnő volt a hangosítás, s a számunkra idegen nyelvű szöveg, színészi játék, zene, hanghatások érzékeltették, milyen lehet a mű.
Jellemző, hogy a bemutatókon Jugoszlávia minden tagköztársasága is képviseltette magát hangjátékkal. A bosnyákok csak-úgy, mint a szerbek, a horvátok vagy a szlovének, Crna Goraiak vagy a macedónok.
Délelőtt meghallgatások, délután szabadidő, este szakmai ismerkedés. Járhattuk a romantikus várost a március végi tavaszban, amikor ott már levelesedtek az orgonák. Kimentünk a kikötőbe, néztük a templomokat s a török korból itt maradt Ajan pasa dzsámiját, vagy felmehettünk a tó fölötti szirten magasodó Szent Kaneo-templomig, ahonnan végiglátni a tavat, le egészen a görög határig. A csarsija - a piac - szabad téren volt, szamárháton érkezett árukkal jöttek a falusiak. Hoztak szőtteseket, kézi kovácsolással készített birkakolompokat, tehénszarv markolatú hegyi bicskákat, melyek bírták még a birkanyúzást is, fanyergeket s remek agyagedények sorát. Könnyű volt eredeti szuvenírt venni.
Este tárgyalások, ismerkedés más országok műveivel, módszereivel.
A záró nap előtt kirándulás a török jellegét őrző Debaron keresztül a Bigorski-kolostorhoz. Busszal. Balra görgeteges sziklafal, jobbra százméteres mélységben a Crni Drim folyó, s albán sofőrünk - hithű muzulmán - hajtott, mint a meszes. Amikor aggályunkra a tolmács szólt neki, rövid volt a válasz: „Mindnyájan Allah kezében vagyunk!”
A jobbára faszerkezetes kolostorban forrásvízcsobogók, s a vendéglátás szabad tűzön sült birka darabolva s csak úgy, kézbe adva. Jóízű volt, éhesek voltunk, s akinek nem volt bicskája, rághatta a hatalmas cubákokat.
Örök élményem maradt az út, a táj, a hozadék pedig két-három tucatnyi mesejáték, ifjúsági hangjáték tartalmi kivonata s az emlék és a feljegyzések, melyik, hogyan hatott rám.
Egyik legjobbnak tartottam egy szlovén író mesejátékát egy szerencsétlenkedő, ügyefogyott sárkányról, mely betévedt egy királyi udvarba, s ott különféle kalandokba bonyolódott.
Úti beszámolómba és a lefordított anyagba is ezzel a címmel került be: Az ügyefogyott sárkány.
A mesejátékok Derera Évához és Molnár Magdához tartoztak, ők kínálgattak belőlük fordításra, átdolgozásra vagy alapötletnek saját hazai írógárdájuknak.
Már rég elfelejtettem a szlovén író ügyefogyott sárkányát, amikor jeles - akkor még ifjú - szerzőnk, Csukás István előállt Süsü, a sárkány című művével. Remek hangjáték született belőle, tévéjáték, film, s egész sorozatnyi kalandot élt át Csukás István remekbe szabott Süsüje. Az ország kedvence lett Bodrogi Gyula hangján. Diadalmasan vonult be a magyar meseirodalomba.Kit érdekel ma már az, hogy édesapukája, az „Ügyefogyott Sárkány” egy dramaturgiai vadászúton lett zsákmány Macedónia vad hegyei között. Fő, hogy eljött közénk, magyar fia lett Csukás István tollából, s gyerek és felnőtt ismerőse, jó barátja ma is Süsü, a sárkány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése