Ifjúkoromban az újságírót, rádióst nem képezték drága pénzen, médiaiskolákban. Akinek kedve, tehetsége, szorgalma volt az íráshoz, kikínlódta magában a szerkesztőségek asztalára tehető mustrát, aztán munka közben megtanulta vagy elleste a műhelyfogásokat a szakma nagyjairól. Még diákkoromban, tizenhét évesen jelent meg első újságcikkem, a versírásról akkorra már leszoktam, inkább novellákat írtam, többnyire még csak magamnak. A a jobbaknak köszönhetőn húszévesen tagja lehettem az írószövetség mellett működő Fiatal írók Munkaközösségének.
Jeles kortársak közé kerültem. Csoóri Sanyi, Eörsi Pista, Ancsel Éva, Abody Béla, Ungvári Tamás és mások fémjelezték a generációt.
Ott hallottam meg, hogy a Magyar Rádió riportereket keres. Gondoltam, a riporteriség közelebb áll végcélomhoz, az irodalomhoz, mint a külkereskedelem, ahol dolgoztam. Jelentkezésül beadtam önéletrajzomat s néhány megjelent írásomat. Úgy látszik, megütötték a mércét, mert behívtak próbafelvételre.A kor legendás riportere, Molnár Aurél beültetett a Rádió -akkor még egyetlen - hangfelvevő kocsijába, mely az egykori Ganz Vagongyár udvarán állt meg két szerelőcsarnok között, egy keskeny úton. Jobbra-balra csarnokfalak, előttünk, mögöttünk a csarnokok közt átvezető sínek, fölöttünk a bágyadt-kék szeptemberi ég.
Aurél odaállított a kocsi elé, kezembe nyomta a mikrofont, s azt mondta: most pedig beszélj!
-Mit?
- Amit látsz.
-Meddig?
- Amíg azt nem mondom, hogy elég.
S én elkezdtem a sportközvetítésekből ismert Szepesi György modorában, amikor alig néhány méterrel előttünk nyíltak a vas csúszóajtók, s egy vagont toltak ki az egyik csarnokból. Az pedig megállt szinte az orrom előtt.
Jobbra fal, balra fal, előttem vagon, fölöttem a bágyadt-kék ég, és nekem beszélnem kellett.
Mondtam, amit láttam, aztán amikor kifogytam belőle - akár a hasaló diák -, szóltam a gőzmozdony felfedezéséről, az első magyar vasútvonalról Pest és Vác között, akkori egyiptomi és argentin vonatexportunkról és mindenről, ami csak a vagonról eszembe juthatott. Homlokom verejtékezni kezdett, míg végre meghallottam a megváltó szót: - Elég!
Órámra pillantottam, Tizenhét percet beszéltem. Folyamatosan. Akinek kedve van, próbálja ki: csupán két percig.
Azt, hogy a lakklemezre vágott próbafelvételt kik hallgatták meg, nem tudom. Csak azt, hogy nem sokkal rá behívtak a személyzetire.
- Felvesszük... egyhavi próbaidőre.
Nem töprengtem, otthagytam biztos állásomat, s vállaltam a próbaidőt.
Ötven év lett belőle. Akkor is csak saját elhatározásom búcsúztatott a mikrofon mellől.
Ezerháromszáz nagy műsoromat ma is őrzik a hangszalagok, s meg tudtam írni könyveimet, hangjátékaimat, színpadi munkáimat. A legismertebb műsorom révén pedig lehettem az egész Kárpát-medence magyarjainak „Miska bácsija”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése