Padisák Mihály Miska bácsi

Szerencse fel, szerencse le így kezdődött az ősi bányászhimnusz. Be sokszor hallottam, hiszen rádiós munkálkodásom az ipari rovatnál kezdődött, ahol is beosztottak „bányászriporternek”.
Első ismerkedésem a bányával Komlón történt. Ott magas kalóriaértékű feketeszenet bányásztak az ország legmélyebb és legveszélyesebb bányáiban, melyeket az olykor szivárgó metán-gáz miatt állandóan fenyegetett a sújtólégrobbanás.

Fotó: Fortepan 1973. Magyarország, Komló Kossuth-bánya (Altáró), a bányászokat szállító népesvonat

Csikorgó tél volt, amikor egy ugyancsak „mazsola” MTI-s kollégával bejelentkeztünk bányajárásra. Adtak nekünk egy bányászruhát, gumicsizmát, sisakot, ráerősíthető elemes bányász-lámpát, no meg tapasztalt útimarsallt.

- Jártak-e már az elvtársak bányában? - kezdte az ismerkedést.
- Még soha - váltottuk be töredelmesen.
- No jó! Akkor most majd járnak!

A hangsúly nem volt túl biztató, de töprengésre nem volt időnk, máris mentünk az öltözőből a bányakashoz. Ez amolyan liftféle, mely a függőleges megközelítésű, lenti szinteken - emeleteken - levő munkahelyekre vitte-hozta a bányászokat. Csakhogy nem lassan, kényelmesen, két-három emeletnyire, hanem zuhanásszerű gyorsasággal, akár több száz méterre.
A kas zuhant, a gyomrom a számon akart kijönni, de mielőtt ez megtörtént volna, erős rándulás, a kas megállt. A legmélyebb, több száz méterre a felszín alatt levő szinten. Kiszálltunk. Elindultunk.

Gyenge lámpapislákolás mellett szénpor s a munka zaja. S kegyetlen hőség. Pillanatokon belül kiderült, hogy a bányászok a hőségben anyaszült meztelenül, de sisakkal, lámpával a fejükön dolgoznak. Légkalapácsokkal fejtik a szenet, hiszen metángázveszélyes bányákban szikra, elektromos eszköz használata életveszélyes.
Úgy tűnt a lámpák félhomályában, hogy izzadó, szénportól csatakos ember-ördögök végzik itt napi munkájukat.
Ezután következett csak a „feketeleves”. Vezetőnk nem a gyomorszorító bányakas felé terelt bennünket, hanem elkezdett fel¬felé kúszatni a szinteket összekötő légvágatokon. Ezek kicsiny, ferde, háromszögletű gerendákkal kitámasztott folyosók voltak, melyeken csak hason csúszva fér el az ember. Ráadásul a gerendák hol itt, hol ott recsegtek, mintha máris ránk szakadna a hegy.
Még jó, hogy tudtam, vezetőnket otthon három gyermek várja.
Csak nem bolond kitenni magát és bennünket fölösleges életveszélynek.
Azután valamelyik felsőbb szinten megint a kashoz vezetett kalauzunk, azzal jöttünk fel a napvilágra. Oly kegyetlen hideg és metsző szél fogadott, hogy az öltözőig vezető nem egészen száz¬méteres úton megfagyott rajtunk a csatakosra izzadt bányász¬ruha.
Később megismerkedtem az ország szinte valamennyi bányájának mélységeivel, lenti munkahelyeivel. Viszont amikor indulás előtt elhangzott a szokásos kérdés: - Járt-e már az elvtárs bányában? - Kész volt rá a felelet: - Hogyne. A komlói hatos szinten kezdtem.
Ez olyan varázsige volt, hogy attól kezdve soha senki sem akart megismertetni a bánya nehézségeivel. Tudták, hogy egy életre megtanultam.
Még manapság, amikor már szinte nincs is bányánk, de jószerivel hetenként értesülünk kínai bányászbalesetekről, gyakran felsejlik bennem a búsongó dallamú bányászének:
„Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete.”
Bizony ilyen. A szén adta meleget, áramot ma is drágán mérik: olykor emberéletekkel fizetünk érte.