 |
| Világifjúsági és diáktalálkozó 1949 |
Félszáz éves rádiós
pályafutásom alatt ezt egyszer vettem igénybe. Akkor, amikor a 6:3-as londoni
magyar-angol focimeccs visszavágójára Budapestre jött az angol válogatott.
Óriási harc folyt a jegyekért. Nekem „tűzközelben” a Rádió sportrovata révén
lett belépőm. A szurkolók ostroma akkora volt, hogy már száz méterekkel a
stadion előtt rendőrkordon állt, ellenőrizve, hogy csak a jegytulajdonosok
mehessenek tovább.
A mérkőzés remek volt. Aranycsapatunk az angolok által remélt
visszavágás helyett 7:l-re kitömte őket. A futball magasiskolája volt, pazar
gólokkal.
Amikor a mérkőzés végi ünneplés után a közönség hazafelé
indult, én még maradtam. Néztem a zöld gyepet, s arra gondoltam, hogy ott
valahol a gyep alatti földrétegben én is ott vagyok. Sőt. Ott van legalább a
fél világ. Megrohantak az emlékeim.
1949-et írtunk. Gyakornok voltam egy külkereskedelmi vállalatnál,
amikor hivatott a személyzetis. Közölte velem, hogy miután jól beszélek
németül, jelöltek a Budapesti Világifjúsági Találkozóra tolmácsnak.
Mai ember nehezen képzelheti, mit jelentett akkor Magyarországnak
a budapesti VIT. A nemzetközi közvélemény Hitler utolsó csatlósaként tartott
bennünket számon, elzártságban, megvetettségben. S most itt volt az alkalom
arra, hogy a világ mintegy kilencven országából érkező fiataloknak bebizonyítsuk:
olyanok vagyunk, mit ők. Békeszeretők, barátságosak, vendégvárók. S miután a
Rákosi-diktatúra még csak növesztgette karmait, az esemény az egész ország
ünnepe lehetett.
Néhány alapvető élelmiszert még jegyre adtak, de a Stefánia
úti Tiszti Ház konyháján többféle menüt is főztek a vendégeknek. Fellobogózott
buszok vitték a delegációkat várost nézni, tapasztalni, baráti találkozókra,
bulikra a magyar fiatalokkal és az akkor itt megrendezett főiskolai
világbajnokság sporteseményeire, amelyeken még világcsúcs is született.
A vendégfiatalok számára az igazi attrakció mégis az volt,
hogy aki akart, fél napig segédkezhetett Népstadionunk építésében. Jellemző az
ifjonti lelkesedésre, mindenki ott akart lenni.
Az egykori Régi Lóversenytér helyén földmunkák folytak.
Ásóval, lapáttal, talicskával, gereblyével. Nem volt zűrzavar, az egyes
nemzetek fiai-lányai időpontot kaptak, egyszerre csak néhány csoport
dolgozott.
Sütött a nap, emelkedtek a lapátok, tolták a talicskákat,
több nyelven folyt a beszélgetés, tréfálkozás. Mosolyt árasztó hangulata volt
ennek a sok nemzetű tevékenységnek. Kipirult arcok és öröm. A világégés után
négy évvel egymásra találások boldog, fiatalos optimizmusa tüzelte még a
lelkeket. Barátságok, szerelmek szövődtek, akárcsak ma egy Sziget-fesztiválon.
Igaz, nem voltak zenés sátrak, ital keltette mámor sem, és a szerelemnek a csók
volt a határa. Mégis boldogok voltunk.
Sikeres VIT volt. Vagy kilencven nemzet
ifjai előtt jól vizsgázott Budapest, jól vizsgázott Magyarország.
Sok víz lefolyt azóta
a Dunán. Ám nekem mégis eszembe jut olykor: be kár, hogy sohasem az egymásra
talált boldog, reménykedő fiatalság szelleme irányítja a világ sorsát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése