Padisák Mihály Miska bácsi

Turi Sándor tanító az iskolában

Klasszikus írónk szülőfaluja Tiszacsécse. Szomszédságában, a távoli Tiszaháton található a kicsiny Paszab község. Az ötvenes években a népművészeti boltok tele voltak az ott készült jellegzetes hímzésekkel, a község neve ismerősen csengett.
A még villany nélküli faluba árammal feltöltött akkumulátoros hangfelvevő kocsival mentünk le Baross Péter kollégámmal.
Jeles tanító élt a piciny faluban: Túri Sándor bácsi. Ősz hajú, zömök, Móricz Zsigmondhoz hasonló alkatú tiszaháti magyar. Jó negyven évvel azelőtt választotta őt tanítójának az ottani református gyülekezet. Az iskola igazgatóságát akkorra már átadta fiának, pedagógus leánya a Népművészeti és Háziipari Szövetkezetét vezette, ahol a lányokon kívül erős, izmos falusi legények is biztos kenyeret találtak a paszabi hímzések készítésével.
A kéttantermes iskola falait bármelyik megyei múzeum megirigyelhette volna. Halász- és pákászeszközök, képek a Tiszahát régi életéről, dokumentumok a mocsarak lecsapolásáról, csatornázásokról. Ott volt nem csupán a község, de a környék múltja is, s a nebulók naponta találkozhattak az ősök életének eseményeivel.
A tanítói lakásban az egyik szoba mintegy három méter széles része mennyezetig bepolcozva, rajtuk könyvszerűen élére állítva dossziék, bennük minden, ami csak a Tiszahát múltját jelentette. Az egyik irattartóban harminckét levél a jó baráttól, Móricz Zsigmondtól. Sándor bácsihoz járt le egykor ifjan gyűjteni a jeles néprajztudós - később akadémiai elnök és miniszter - Ortutay Gyula. Tudományának jelentős részét a paszabi tanító kútfejéből merítette.
Az „öreg” nemcsak tanító volt, de - körorvos híján - három kis falu betegeinek gyógyítója is. Ugyanis egykoron elkezdte Pesten az orvosegyetemet, de anyagiak hiányában nem jutott el a diplomáig. Az akkori egészségügyi miniszterhelyettes valahonnan ismerte őt, s így nemcsak az akkor még ritka penicillin volt ott Sándor bácsi házi patikájában, de a pesti nagyember általános iskolás fiát is odaadta Sándor bácsihoz - kosztra-kvártélyra -, hogy tudományt, becsületet, emberséget tanuljon az a városi gyermek.
Olyankor, ha az orvosláshoz értő tanítót beteghez hívták - akár a második faluba -, fogta orvosi táskáját, felült a kerékpárra, és ment.
Nekünk is úgy megszervezte a helyi öregeket nótázni, mesélni a mikrofon előtt, ahogy más sohasem tudta volna. Csupán egy demizson jófajta borocskát kellett előteremtenünk, ami megoldja a nyelveket, előcsalogatja a nótákat, meséket.
A tanító úrnak volt egy különleges képessége. Minden emberre, élethelyzetre tudott valami népi bölcsességet, szólást, mondást, csípős anekdotát.
Kiderült, hogy a körzet országgyűlési képviselője valamelyik miniszter, aki gyakran invitálja Sándor bácsit a Parlamentbe is. Sőt! Olykor még a véleményére is kíváncsi, még akkor is, ha meg nem fogadja. Faggattuk a tanító urat, mondaná már el nekünk, milyen ember az a miniszter? Sokáig szabadkozott, de érezvén, hogy tőlünk nem kell tartania, elmondta, persze mikrofon nélkül.
- Hát tudják, úgy vagyok én ezzel, mint az egyszeri ember a „lú vásárlással”. Kimegyen a vásárba, mutatják neki a lovat, körüljárja, nézegeti, aztán azt mondja: Hááát, ha ennek a lúnak az eleje olyan vóna, amilyennek a hátuljának kéne lennie, ippeg nekem való vóna!
Uramisten! Ha meggondolom, hogy több mint fél évszázada hány miniszterre passzolt Túri Sándor bácsi mondása, akkor nem csodálkozom, hogy ma csupán itt tart az ország...