Padisák Mihály Miska bácsi

Fotó: Fortepan

Odakerülésem idején, 1952-ben a Magyar Rádió egyetlen hang-felvevő kocsija egy amerikai katonai terepjáróra épített bádog- kaszni volt. Benne lakklemezre vágó hangfelvevőgép. Napi félórás Híradót szolgált ki, órára be volt osztva a felvételekre kirajzó riporterek között. Ok buszon, villamoson kidöcögtek a helyszínre, riportalanyt kerestek, előkészítették, hogy mire megérkezik a kocsi, kezdődhessen a felvétel.

No, de fejlődik a világ, rövidesen már három gépkocsi szolgált bennünket.
Az Ezüst Nyíl becenevű, egy harmincas évekből itt maradt Tátra személykocsi volt, a Röhögő Lavór pedig egy hasonló korú kis Ford személykocsi. Ezekben nem volt hangfelvevő, csupán írott riportra vitték ki a rádiósokat. Például ha a Nyírségbe ment a falurádiós, hogy az almaszedésről tudósítson, beraktak mellé egy kulturális riportert, aki kiszállt Debrecenben, hogy az egyetemistákkal beszélgessen, meg egy ipari riportert, aki - mondjuk - az ottani Baromfifeldolgozó Vállalatnál nézegette, mint vágják és készítik elő a csirkéket, pulykákat angol exportra.
Munka után a gépkocsi összeszedte a riportereket, s jöttek haza. Egy-egy hosszabb út két-három napig is eltartott, és sohasem úsztuk meg néhány defekt, gumijavítás és pumpálás nélkül.
Volt azért már egy igazi hangfelvevő is.

Egy Csepel-teherautó alvázára építettek karosszériát, a kocsiban nagy stúdiómagnetofon volt, mikrofon, kábelek, s ahol áramforrás volt, ott bármennyi ideig készülhetett felvétel. Sőt! Már áramforrás nélkül is, hiszen volt benne egy - mai mobiltelefonok módjára - feltölthető akkumulátor, mely négy óra hosszáig adott a felvételhez áramot.
A korabeli utak állapotáról csak annyit, hogy akkoriban Tatabányától Oroszlányig egy óra hosszat tartott a nagyjából tíz-kilométeres út. Miskolctól Ózdig három órát is kellett számítanunk.
Annyi bizonyos, nem dicsekedtünk „remek” kocsijainkkal. Sőt! Emlékszem arra, hogy amikor a Pécsre vezető mai 6-os számú utat építették, s valamelyik miniszter átadott egy szakaszt, kollégámmal, Szamos Rudival - a későbbi Kántor rendőrkutyáról szóló regények és filmek írójával - leküldték bennünket a Ezüst Nyíllal, hogy írjunk a jeles eseményről, akkor mi az átadás helyszíne előtt vagy száz méterrel leállíttattuk a kocsit, ott hagytuk a sofőrrel, s gyalog sétáltunk oda az eseményre. Nem akartuk, hogy gépkocsink miatt a Magyar Rádión röhögjenek.
Aztán 1953-ban kaptunk két új Skoda személykocsit. Jobb oldali kormánykerékkel, hiszen az angol gyarmatokra készült széria visszamaradt példányai voltak. Ezek már megfeleltek a kor hazai színvonalának. Bírták a főbb utakon az ötven kilométeres óraátlagot, s ami a legfőbb: új gumi volt rajtuk.
Így aztán elmaradt a riportutakat állandóan keserítő defektek sora, s a riportereknek nem kellett esőben, sárban, hóban, az országúton megragasztott gumikba levegőt pumpálniuk.
Ez maga volt a boldogság!