utáni birtoklójához, a Csehszlovák államhoz, hanem a Szovjetunió, ezen belül Ukrajna része lett. Noha még a honfoglalás előtt sem tartozott soha a Kijevi Fejedelemséghez. No, de kellett a Kárpátokon keresztül a nyugati kapu, a ruszinokból ukránok lettek, s csak majd ötven év múltán derült ki, hány tízezer odavalósi magyart hurcoltak el a gulagokra. Még a hírek sem nagyon jutottak át, a fennen szálló madarak pedig nem beszélnek.
1955-ben, tíz évvel a háború vége után szinte felbolydult a magyar újságíró-társadalom, amikor hírét vette: újságíró-delegáció utazhat „Kárpát-Ukrajnába” megtapasztalni, mekkora fejlődést hozott a szovjetrendszer.
Én mint az Ifjúsági Rádió munkatársa kerültem a delegációba, kezemben egy húszkilós Grundig táskamagnetofonnal.
A határon átmenve ünnepélyen fogadtatás, autóbuszok, s vittek bennünket a határhoz közeli beregi kolhozokba. Alapos volt az előkészítés, gondosan kiválogatták a mintagazdaságokat, láttunk korszerű tehénistállókat, fejőgépeket, magyarul beszélő kolhoztagok bizonygatták munkájuk nagyszerűségét.
Magukról, életükről nem kérdezhettünk - kísérőink szerint Ungváron mód lesz rá -, bizalmas szót még titokban sem válthattunk a gazdálkodókkal.
Mikor útimarsalljaink úgy vélték, már elegendő frissen festett, tisztára mosott tehénistállót láttunk, Ungvárra vittek, a legnagyobb szálló dísztermébe.
Terített asztalok, a tokajit nagyon megközelítő szerednyei borok s vodkásüvegek garmadája.
Házigazdáink pedig sokcsillagos, kitüntetésektől hemzsegő katonatisztek, pártfunkcionáriusok, kolhoztag egy sem. Magyarul beszélő tolmács csak elvétve.
Elkezdődött az eszem-iszom. Ünnepélyes fosztok, emelkedtek a vodkáspoharak, koccintgatás a barátságra, s az újságíró kollégák érdemleges riportalany híján nyugodtan zsebre dughatták jegyzetfüzetüket.
Nekem viszont ott volt a húszkilós magnetofon és a mikrofon. Jó ürügy arra, hogy elkerüljem az ivászatot. S a tolmácsnak odavezényeltek közül össze tudtam jönni ottani magyar rádióssal, egy magyar írónővel s egy magyar költővel is. Miután a vodkagőz már kellőképpen megülte a termet, nem volt feltűnő, hogy az említett „tolmácsaim” nem csupán a nacsalnyikok szavát fordították, hanem közben beszélgettünk is. Igaz, csak módjával. Féltek. De emlegették: - Bárcsak igazán körülnézhetnétek...
Ott? Akkor? Nem azért vittek bennünket ide-oda, kirakat-nézőbe. A mikrofonnal szinte csak „falból” felvett hanganyagot nem lehetett használni. Viszont tolmácsaim: Szalai Borbála magyar mesekönyvét igen, Bakó László verseiből pedig ízelítőt kaphattak a hazai rádióhallgatók arról, hogy vodkagőz ide, por-hintés oda, Kárpátalján is él a magyar Múzsa, még ha sápadtan, bágyadtan, törődötten is: - de van!
S már ez is eredmény volt az akkori világ viszonyai között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése