Padisák Mihály Miska bácsi

Miska bácsiról jelent meg 1997-ben egy cikk a rádió újságban.

Maga a két lábon járó rádiótörténelem: 45 éve áll a rádió szolgálatában. Kétezernél több műsor fűződik nevéhez. Megtisztelő cím birtokosa: a rádió örökös tagja. Számtalan nívódíj és a MÚOSZ Aranytoll kitüntetésének birtokosa. A vetélkedő szót (és a műfaj hazai meghonosítását) neki köszönhetjük. Havonta 500 levelet kap, egyet sem hagy válasz nélkül. A Miska bácsi levelesládája című műsort 1976 óta szerkeszti, vezeti. Erre így emlékezik Rádiós munkálkodásom 45 esztendeje című írásában: „Már a feladat vállalásakor tudtam, hogy Padisák Mihályból rövidesen ‘Miska-bácsi leszek. Megtörtént.

Nevemet odaadtam, a gyerekek, fiatalok lelkét kaptam cserébe.”

- Áruld már el: hogy lettél rádiós? Mégiscsak az ötvenes éveket írtuk.

- Nagyon egyszerűen. Ajánlottak. Tizenhét éves voltam, amikor az első írásom megjelent, huszonkettő, amikor az írószövetség javaslatára riporter lettem. Persze ehhez az is kellett, hogy a rádió épp embereket keressen. Másfél évig „ipari riportokat” csináltam, Magyarország összes bányájában

jártam. Mellette írtam a gyereklapokba, mert akkor még voltak, ezért aztán átcsábított az Ifjúsági és Gyermekrádió akkori vezetője.

- Te nemcsak rádiós vagy, hanem nagyon sok gyermek- és ifjúsági könyved is megjelent. Mostanában min dolgozol?

- A rendszerváltás óta egy sort sem írtam. Tönkrement az ifjúsági irodalom. Kinek és minek írjak? Azelőtt még a legszegényebb gyereknek is volt 20 forint zsebpénze. Egy csíkos vagy pöttyös könyv 17-18 forintba került. Azóta a műfaj is meghalt, íróasztalfióknak pedig nem írok. Sokkal hasznosabb, ha az ember neveléssel foglalkozik. Rengeteg értékes gyerek van, Tamási, Sütő utódai is köztük vannak. Néhány év alatt egész generációkat neveltem fel, köztük olyanokat is, akik az újságírás mellett kötöttek ki.

Hangja kicsit fátyolos, rekedt. Ő kérte, hogy a Miska bácsi levelesládája szokásos heti felvétele után találkozzunk. Vigyáznia kell a hangjára, a szívére. Ezért hát csak Csobánkáig utazik, a határon túlra nem megy. Pedig biztosan egymásnak adnák a gyerekek és a pedagógusok, hiszen sokan az ő műsorából ismerték meg a magyar történelmet.

- Miért csak a határon túli gyerekeknek szól a műsor?

- Kezdetben a hazaiaknak is szólt. Csak hatvanéves koromban „adtam fel” az ittenieket. Nekik nem kell megtanítani a magyar történelmet, ők megtanulják az iskolában, a magyar szó sem olyan nagy kincs, mint például egy színtiszta román vagy szerb vidéken élő kisgyereknek. Hozzám kb. 500 helységből érkeznek a levelek. Mind a határon túlról. Nagy felelősség, és nagy öröm. Amikor kitaláltam, hogy a műsorban különböző pályázatokat indítok, amelyek mind a magyar nyelv, kultúra és hagyomány ápolására hivatottak, azok sikere nagyrészt az ottani pedagógusok önzetlen segítségén múlott. A legtöbbnek van szíve és szereti a gyerekeket. Rengeteg munkát fektetnek ebbe, csak köszönni lehet mindegyiknek.

- Nyugdíjas vagy, könyvet nem írsz, ha a heti egy műsoron túl vagy, mit csinálsz a legszívesebben?

- Csendre és nyugalomra vágyom. Csobánkán van egy házunk, ott kertészkedem. A lányom kutató biológus, a fiam agrármérnök, a menyem kertészmérnök, a feleségem és én amatőr kertészek vagyunk. A saját ültetésű fenyőink már 25 méteresek, a kertünkben 200 évelő és legalább 100 fásszárú növény él. Ez is öröm, mert mindig sikerült úgy alakítani az életemet, hogy megtaláltam azt a kis sarkot, ahol a lábamat megvethettem. Mint ahogy öröm az is, hogy mindig a hallgatóknak, sosem a főnököknek dolgoztam, s az emberek szeretete olyan erőt ad, amivel két infarktuson túl is tudja csinálni az ember. Elmondhatom, elégedett vagyok az életemmel.

Ferenczy Ágnes