Padisák Mihály Miska bácsi

 Az ember élete sem a születéssel kezdődik. Meg kell fogannia, ki kell hordani, s amikor eljön az idő, megszületik.

így volt ez a ma már világhíres énekkarral, a Magyar Rádió Gyermekkórusával is. A szülőkön: Csányi Lászlón és Botka Va­lérián kívül én voltam az egyetlen, aki ott voltam a fogantatás­nál, a gyermekkórus létrehozásának ötleténél.

Csányi Lacival régi barátok voltunk. Ő a Providencia Bizto­sítónál volt tisztviselő a Károlyi Mihály utca és az Irányi utca sarkán. Én ugyanabban az épületben ténykedtem a Terimpex Külkereskedelmi Vállalatnál. Laci - munka mellett - az idő tájt tett vizsgát karvezetésből a Zeneakadémián, amikor engem megválasztottak társadalmi munkás szakszervezeti tit­kárnak.

Az ifjú karvezetőnek kórus kellett. Megkérdezte, alakíta­nánk-e énekkart a vállalatnál. Hamar összejött harminc-negyven dalos kedvű kolléga, Laci lett a karnagyunk, én pedig kórustag.

Mindenki szerette őt, oly derűsen, játékosan vezette a pró­bákat, hogy öröm volt vele lenni. Ő pedig örült annak, hogy a kórusban nem jelentkezett a veszélyes rém: a lemorzsolódás.

Jó esztendő múltán engem áthelyeztek az Agrimpex Külke­reskedelmi Vállalathoz, megszakadt kapcsolatunk.

A Rádióban találkoztunk ismét. Én szerkesztő-riporter lettem az Ifjúsági Főosztályon, ő pedig Zenei csoportunk vezetője. Igaz, csupán egy beosztottja volt, az ifjú karvezető: Botka Valéria.

Egyszer, még az ötvenes évek első felében úgy hozta a sors, hogy hárman egy kocsival mentünk vidékre. Nekik Nyíregyhá­zán volt dolguk - szállásunk is ott volt -, nekem Nagykállóba volt riportutam. Onnan visszatérve este együtt vacsoráztunk a szálloda éttermében. Ott, vacsora utáni beszélgetés közben kezdett Laci arról meditálni, hogy jó volna, ha az Ifjúsági Rádiónak lenne egy gyermekkórusa. Példaként a bécsi Wiener Sángerknaben járt a fejében, de nem fiúkarról, hanem vegyeskarról álmodott.

S folyt az álmodozás. „Budapest legtehetségesebb gyerme­keit kéne összeszedni... s de jó lenne, ha egy iskolába járhatná­nak... kaphatnának zeneoktatást is...”

S menten előkerültek a rideg ellenérvek. „Mindehhez jóvá­hagyás kell a Rádió vezetésétől. Meg pénz is. S az, hogy az isko­lai énektanárok elengedjék legjobbjaikat...”

Laci és Vali szinte egymás szájából vették ki az újabb ötlete­ket s a megvalósítás elé tornyosuló, legyőzendő hegyeket.

Hazatérve a Rádióba, rövidesen megkezdődött a vajúdás: har­cuk a kórus létrehozásáért.

Az osztályvezető segített... a Rádió vezetése is elfogadta... némi költségvetés is került, s a magzat nőni kezdett.

Tagtoborzás. Rengeteg jelentkező. Remek gyermekanyag. Először még sok iskolából bejárók. Próbák. Készülődés a bemu­tatkozásra a Zeneakadémián.

A lelkes létrehozók valójában két ember véleményétől tartot­tak. Az egyik Kodály tanár úr volt, a másik Andor Ilonka néni, a Vendel utcai Tanítóképző lánykarának és gyermekkarának kar­nagya.

Óriási drukk a fellépés előtt. Aztán a nyitóhangversenyen si­ker. Nagy siker. És Kodály Zoltán és Andor Ilona is gratulált, s elismerően nyilatkozott az új kórusról.

A következő évben már egy iskolába, a Rádióhoz közeli So­mogyi Béla utcaiba járhattak a gyerekek. S közben a két kar­nagy is házaspár lett. Megvalósult a kórustagok Rádión belüli zeneoktatása, s nem sok idő múltán egy japán impresszárió is felfedezte őket. Bár lehet, hogy Kodály tanár úr is szólt érde­kükben néhány jó szót.

A japán turnéra a kórusnak már volt szép egyenruhája, ám a karnagyoknak - szerény fizetésből - nem tellett olyan öltözetre, mellyel külföldön odaállhattak volna a kórus elé.

Volt egy használt Skodájuk. Eladták. Az árából csináltattak maguknak karmesterhez méltó öltözéke.

Japánban sok fellépés s mindenütt siker. Megalapozta a ké­sőbbi meghívásokat. Hívták őket máshová is. Amerikában is volt koncertkörútjuk.

S az akkori Rádió mindennapjaihoz hozzátartoztak a délben az iskolából odarajzó gyermekek, akik letették táskáikat a kó­russzobában, s csivitelésükkel megtelt az ebédlő. Délután pedig a hátsó épületben, az egykori Esterházy-palotában hangszerek hangja, gyermekek énekpróbája.

Igaz, a karnagyoknak voltak csatáik is a programmal, de meg­úszták két-három úttörő mozgalmi dal betanulásával. Ez volt a klasszikusok előadásának az ára.

S a Rádió Gyermekkórusa fogalom lett. Aztán több mint ne­gyed század múltán a kórust áttették az Ifjúsági Főosztály állomá­nyából a Zenei Főosztályéba. A létrehozó szülők is korosodtak, s megindult a nagy magyar fúrás. Nyugdíjazás. Új karnagyok.

Ők akkor a Magyar Állami Operaházban szerveztek gyermek­kórust. Az ország legelső' zenei színpadán kaptak helyet. Kitüntetés is akadt bőven. S híressé vált egykori kórustagok. Köztük az Operaház csodálatos énekesnője: Kincses Veronika.

Amikor néhány éve egy nyugdíjas találkozón voltunk utoljára együtt, már nehezükre esett a járás. Aztán meghalt a kórus atyja, Csányi László. Botka Valit, a gyermekek „Vali nénijét” még lát­tam a Televízióban, amikor a kórus ötvenedik évét ünnepelték az egykori tagok. Áradt belőlük a szeretet, görnyedt hátú, alig tipegő, zenei édesanyjuk felé.

A Gyermekkórus ma is él. Jó karnagyok vezetik. Igaz, nem­zetközileg jegyzett márkanevét MR Gyerekkórusra silányítot- ták, de talán nem véglegesen.

S hogy megmaradjon az egykori fogantatás, a heroikus munka s a világra szóló sikerek, meg kellett írnom két remek ember tör­ténetét, akik örökre beírták magukat a magyar kórusmozgalom lapjaira. így: 

CSÁNYI LÁSZLÓ és BOTKA VALÉRIA.