Az élet szomorú fintora, amikor egy város elüldözi körülrajongott ünnepelt fiát. Ilyennek is tanúja voltam. Ózd városa valaha a magyar nehézipar egyik fellegvára volt. Fejlődése még az Osztrák-Magyar Monarchia idején kezdődött. A kohókhoz a vasércet a Gömör-szepesi-érchegység bányáiból hozták, szénbányák itt, a környéken voltak.
Trianon, majd később a második világháború után sem veszített a város jelentőségéből. Megbecsülték az itteni munkásokat, s nagy volt a város országos sajtója is.
Még az 1956-os forradalom előtt történt, hogy rádió, újságok bőségesen adtak hírt arról, hogy „leégett az Ózdi Tűzállóanyaggyár”. Kicsit bizarr, hogy egy a kohók és az üzemek részére tűzálló anyagot gyártó üzem leégjen, de csak a termék volt tűzálló, az épületek nem.
A fiatalok lapja, a Szabad Ifjúság hosszú cikket közölt egy Simon Lali nevű fiatalemberről, aki emeleti ablakokat betörve öt vagy hat munkást mentett ki a tűzből.
Természetes volt, hogy rádióműsort kell csinálni erről az ifjúról. Vonattal utaztam le, hogy megismerkedjem vele és a történettel. Nem kellett rohanni, az Ózdi Kohászati Műveknek saját szállodája volt, maradhattam, amíg szükséges.
A város hőse: Simon Lali vékony, nyúlánk barna hajú, mosolygós szemű fiú volt, alig múlt tizenhat éves. Nem szállt fejébe a dicsőség, inkább kisebbíteni igyekezett a maga szerepét, természetes volt számára, hogy akkor segített. Az, hogy közben többször is kockáztatta életét, fel sem merült benne.
Részletesen elmeséltettem vele a történetet, beszéltem sok szemtanúval, megnéztem a helyszíneket, s nyilvánvalóvá vált: a történet nem egy riportot, hanem önálló műsort követel. Lehetőleg úgy, hogy az visszaadja az eseményt, annak hangulatát, izgalmát, az embereket s természetesen Simon Lalit, az élet-mentőt.
Akkoriban még nem alakult ki a dokumentumjáték műfaja, de jelenetek írásában volt már gyakorlatom, így drámai formában igyekeztem megeleveníteni a történteket.
A szövegkönyvhöz olyan rendező kellett, akinek nem idegen a gyárak élete, a munkások gondolkodásmódja.
A Rádió nagyjából tíz akkori rendezője közül a legalkalmasabbnak tűnt a még pályája elején járó ifjú rendezőnő: Zsurzs Éva. Csepeli munkáslányból emelték ki vagy négy éve, amikor a politika úgy vélte, munkáskáderekkel kell feltölteni a kulturális területeket is. A Rádióhoz is került nem egy, de egy-két év alatt rájöttek, nem tudnak felnőni a feladathoz, visszamentek megszokott világukba.
Néhányan, így Zsurzs Éva is tehetsége mellé szorgalmat, kitartást is hozott magával. Kitanulta a rendezést, s akkoriban már egyre nagyobb feladatokat kapott.
Igazából később a Televízióban teljesedett ki ragyogó pályafutása, tévéjátékok, sorozatok seregét rendezte. S aligha van tévénéző, aki legalább a Szabó Magda regénye nyomán készült Abigélt ne látta volna.
Nos, akkor még mint rádiórendező nézte a szövegkönyvet, tett is hozzá néhány hasznos észrevételt, s olyan színészgárdát hívott be, akik hitelesen, átéléssel alakították a történetben szerepüket.
Természetesen értesítettük Ózdot is az adás időpontjáról, s a kor szokása szerint utcai hangszórókon is közvetítették az is-mert eseményt és Simon Lali bátor helytállását. Mindenki büszke volt rá.
A műsor elhangzott, az élet ment tovább. Forradalom, talpra állás, valamiféle konszolidáció. Már rég elfeledtem Simon Lalit, amikor egyszer csak Pesten, az utcán találkoztam vele. Megörültünk egymásnak.
- Mi van veled? Mi járatban vagy itt?
- Hosszú.
- Üljünk le egy kávéra, és elmeséled.
S kibontakozott a történet folytatása.
Jött a forradalom. S természetes, hogy az ózdi munkások beválasztották a gyár Munkástanácsába a hős fiút is. Nem tettek semmi rendkívülit. Őrizték a gyárat, a termelőeszközöket, melyeket pár napra valóban magukénak éreztek, aztán meg sztrájkoltak úgy, amint az ország.
Kádárék megerősödése után kezdődött az általános bűnbak-keresés. A munkástanácsok tagjai eleve gyanúsak voltak. S az újonnan feltűnt pártemberek gyanúsítgatni, sőt fenyegetni kezdték azt, aki nemrég még a város hőse volt.
Lali nem várt, fogta magát, feljött Pestre, majd Szigetszentmiklóson szerzett albérletet, a gyárban pedig munkát.
Itt senki sem tartotta számon, hogy valaha újságokban szereplő hős volt, a hatóság sem kereste.
Lett a hősből az, ami annak előtte volt: egyszerű munkás.
Feleséget is talált magának, lakás is volt kilátásban.
Nem kívánt ennél többet. Csak ne zaklassák, és hagyják őt élni. Szerencséje volt. Megadatott neki.
Az egykori „hős fiúra” már csak egyre fakuló újságlapok emlékeztettek, meg egy hangszalagra rögzített rádióműsor. Később, a Rádió magnószalagínsége idején azt is letörölték, hogy új mű¬sort vehessenek fel a helyére. Hiába. Minden dicsőség múlandó, és az emberi aljasság képes az igazi hősöket gazemberséggel vádolni, s üldözni.
Erre már jó kétezer éve az ógörögöknél is volt példa.
Ilyen az élet. S az egyik ember szívében aljasság fortyog, a másikéban hősiesség buzog. Úgy, mint Simon Laliéban.
Bár ők lennének többen a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése