Csupán töredékük volt megtorlástól tartó forradalmár, a többiek az addig tőlünk olyannyira elzárt nyugati világot akarták megtapasztalni, s szuronyok helyett szabadságra vágytak.
A világ országai kaput nyitottak az osztrák menekülttáborok magyar lakóinak, s hősként fogadták még azt is, aki falusi vagy kisvárosi lévén, még puskalövést sem hallott.
Voltak viszont, akik alól a haza, a magyar szó és környezet nélkül kicsúszott a talaj. Mint például Rajczy Lajos, a Nemzeti Színház kitűnő drámai színésze alól is. Kiment, de rájött, magyar színpad nélkül nem tud élni, hazajönni nem mert: öngyilkos lett. S nem ő volt az egyetlen az eltávozottak közül.
1957 tavaszán a magyar népvándorlás után - fiatal íróként - átérezve az elszakadás gyötrelmeit, írtam egy rádiójátékot Lélek-harang címmel. Egy magyar egyetemistáról szólt, akinek egyet-len „bűne”, hogy nemzetőr volt a forradalom idején. Párizsba keveredik, de szakadatlanul gyötri a honvágy, méltatlanságok is érik, így öngyilkos lesz. Édesanyja még a temetésére sem mehet ki, s amikor a fiút Párizsban temetik, itthon falujában hosszan keservesen siratja őt az anya könnyeivel együtt a piciny lélek-harang.
Az első', a forradalomról írott drámai mű volt akkoriban. A legrégebbi rádiódramaturg, Loránd Lajos lelkesedett érte, azonnal adásra javasolta. Igen ám, de ahhoz a szuperlektornak, Zentai Jánosnak, az irodalmi főosztály helyettes vezetőjének is jóvá kel¬lett hagynia.
Sokáig töprengett, vívódott benne az irodalmár és a vezetői félsz. Végül is ajánlatot tett:
- Nézd, Miska, a rádiódráma jó. Csak még túl közel vagyunk a történtekhez, sok sebet tépne fel. Az első jelentet, mely az osztrák menekülttáborban játszódik le, vedd ki, kezdődjék rögtön Párizsban.
A javaslat szíven ütött. S nem haboztam a válasszal: - Nézd, ha azt a jelenetet kiveszem, olyan, mintha egy ötemeletes ház alól kihúznám a földszintet...
- Van benne valami... de így, ebben a formában, az én helyzetemben nem vállalhatom a bemutatás felelősségét.
- Akkor sem változtatok. Marad a fiókban...
Utána öt esztendeig nem írtam semmi nagyobb lélegzetűt, ami irodalom. Ez volt az én börtönöm: lakat az írói lelkiismereten.
Közben készítettem a rádióműsorokat, vetélkedőket s más közönségnek kedves műsorokat, de az író hallgatott.
Viszont a lélekharangnak van egy máig tartó hosszú folytatása.
Volt egy kedves fiatal barátom. Egy írókörben akadtunk össze, én huszonkét éves lehettem, ő tizennégy éves, rövidnadrágos. Ám roppant tehetséges. Elektroműszerésznek tanult, dolgozott is a Központi Fizikai Kutatóintézet műhelyében, és írt. Tizennyolc éves korára elfogadott, kiadásra váró ifjúsági regénye volt a Móra Kiadónál. Szüleinek szép polgári lakása a Gellért-hegy oldalában.
A forradalom alatt még találkoztam vele a Kiskörúton, azután már hiába kerestem. Édesanyja sírva mondta: - Elment. Mi lesz vele?...
Nos, élt külföldön rokona, élelmes is volt, kedves is, jó szak-mája is volt. Ausztriától Brazíliáig, majd az Egyesült Államokig becsavarogta a világot. Ám az író ott motoszkált benne. Küldte
a „Kedves Család !”-nak címzett beszámolókat. Egy-egy fény-másolatot olykor nekem is. Az utolsó már a hatezredik oldal fölött járt.
Édesapja meghalt. A „disszidens” fiú nem jöhetett haza a temetésére.
Csak akkor láthatta sok év múltán édesanyját, amikor meg-történt az amnesztia, s ő már egyébként is amerikai állampolgár volt. Nős. Egy holland lányt vett feleségül. Ikerlányaik lettek. Válás. Drága pereskedés a lányok láthatásáért, akiket háromezer kilométerre vitt az anyjuk, aki egy mormon pap felesége lett.
A fiú: Bálint Iván közben dolgozott az amerikai űrhajózási ügynökségnél, a NASA-nál is. Érdekes beszámolókat küldött a majommal végzett akkori űrkísérletekről. Tanult. Érettségi. Egyetem.
Második házasság egy félig indián nővel. Két fiúgyerek.
Már haza-hazajártak édesanyjához látogatóba. Hozzánk is. Csak itthon érezte jól magát. Kint még barátja sem volt. Idehaza sok.
A naplóírást abbahagyta. Nyelvi környezet híján már a beszédén is érződött az akcentus.
Ám doktori disszertációját a Berkeley egyetemre mégis Festetics György keszthelyi Georgikonjáról írta. Taníthatott már akár egyetemen is. Háromszáz ajánlkozást küldött szerte Amerikában. Ment volna már akár Alaszkába is a napfényes Kaliforniából.
Végül siker. Állás a Kalifornia egyetemen. Örök vívódás a haza, az édesanya és a család között.
Aztán édesanyja rákos lett. Mikor már kórházra szorult, mi támogattuk őt a fia helyett. Örültünk, amikor néhány szem frissen szedett kerti meggyet belediktáltunk. Műtét. Katéter. Vegetálás.
Az utolsó napjaira fia hazajött, hozta a legkisebb unokát is. Ő a mi fiunk volt, míg apja a kórházban leste a haldoklót. Fogta a kezét, mikor utolsót lélegzett.
Búcsúztatás a Kerepesi temetőben. Gyors hamvasztás, hogy az urnát magával vihesse Amerikába.
Ezernyi magyar könyvet segítettünk neki az üres otthonban csomagolni, hogy postán kiküldhesse. Lakásunk képraktár lett hónapokig, míg a Képzőművészeti Alap engedélyét megkaptuk, hogy külföldre vihetők.
A kaliforniai házat a könyvek, képek miatt bővíteni kellett. Hitel. Az egyetem mellett óraadás középiskolában, általános iskolában.
Mára hetven múlt, tizenegy unokája van. A két lánynál négy-négy, tőle ezerötszáz kilométernyire, Utahban. Nagyobbik fia három unokával kétezerötszáz kilométerre, Indianában. Felesége is odaköltözött, hogy segítsen az unokáknak.
S ő él egyedül saját házában, a csodás Kaliforniában, magyar könyvei és a család még Erdélyből hozott nagybányai festményei között. Most is dolgozik. Az utolsó törlesztőrészeket fizeti.
Sokan irigyelnék: egyetemi tanár, s háza van Kaliforniában.
Pedig csupán egy nagyon magányos öreg magyar egy idegen világban, a hazát idéző gyermekkori díszletek között.
A szíve az örökre itt maradt.
A tőle kapott emlékek között van egy Tibetből származó harangocskánk. Olyan, amilyet kint a Himalája szele csilingeltet a szabadban. Nálunk a szobában lóg. Ha olykor megérintjük, csilingel.
Szelíd kis lélekharang.
Egy jól induló, reményteljes írót ígérő magyart sirat. Pedig nem is érnek el idáig magányos, fájó sóhajai...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése