Az, hogy a Magyar Rádió megszólaltathatta a vidék Magyarországát s egész hazánkat az ötvenes években, elsősorban a gépkocsivezetők érdeme volt.
Többnyire ócska, kimustrált gépkocsikkal borzalmas utakon járták az országot, olykor megállva kisebb javításra, s gyakorta ragasztva defektes kerekeket. Embert próbáló feladat, s nem volt ritka a havi háromszázötven-háromszáznyolcvan munkaóra sem.
Igaz, megfizették őket. Megkapták a túlórát, a javításért is járt pénz, akkor még elviselhető volt a kiküldetési díj is, úgyhogy előfordult: két-három gépkocsivezető is magasabb havi fizetést kapott a borítékban, mint a Magyar Rádió elnöke.
Ma is felrémlenek előttem a nevek és az arcok: Kopcsik Barna, Heitler Sanyi, Dávid Jancsi, Somogyi Imre, Ferencz Sanyi, Udvardi Pista és a többiek. Mind-mind külön egyéniség volt.
Legkarakteresebb volt köztük Dávid Jancsi. Negyvenes, kissé dugóalkatú, erősen kopaszodó ember volt, határozott s kicsit különc is.
Egy 1945-ben, a Magyarországi Amerikai Katonai Misszió által használt, Intercontinental típusú autóval járt. Furgon nagyságú volt, elöl a vezetőülés, hátul a beépített magnetofon és még ülések.
Kezdetben ugyanis egy gépkocsihoz három ember tartozott: a gépkocsivezető, a technikus és - egy többnyire idősebb - kábeles, aki a vastag, gumibevonatú elektromos zsinórokat huzigálta a sokszor ötvenméternyire levő áramforráshoz vagy felvevőhelyhez.
Aztán először a kábelest szüntették meg, majd a gépkocsi-vezetőket kiképezték technikussá, s a három ember helyett maradt egy.
Szálloda jó ha a megyeszékhelyeken volt, riportutakon aludtunk bányász legényszállón, traktoros szállón, falusi tisztaszobákban, kollégiumokban.
Étterem vagy helyi étkezési lehetőség sem akadt mindig. Dávid Jancsi ezen könnyen segített. Volt nála egy összeszerelhető gyorsfőző, s amíg a riporter tájékozódott, előkészítette a felvételt, azalatt ő elővette a magnó alól a gyorsfőzőt, elővarázsolta edényeit, és főzte az ebédet. Aki vele ment riportútra, sohasem maradt éhen.
Csak a szakácssapka hiányzott a fejéről, köpcös, pocakos alkata amúgy is étkes szakácsra vallott.
Ismerte az ország összes jó beszerzőhelyét. Amikor a riporterrel csupán ketten voltak, felvétel után üres volt az egész hátsó rész. Előkerültek a ládák, zsákok, s Zalában ősszel megpakolta remek bőralmával. Az egri piacon csodálatos, zamatos csorgó levő körtét lehetett kapni, kukoricát pedig sok helyütt. Az is kellett. Jánosunk ugyan a Rózsadomb túlfelén, Zöldmálon lakott családi házban, s város ide, város oda, disznót is hizlalt. Hátul az autóban elfért néhány mázsa csöves kukorica. Csak úgy, ömlesztve. Pestre érve útja először hazavezetett, ki kellett rakodni azt, amit családi használatra hozott, majd hazavitte a riportert - aki legfeljebb ha némi gyümölcsöt vagy egy-két demizson bort vásárolt valahol -, s csak utána állt be a garázsba.
Jó sofőr volt, bátor és vagány. Gépkocsiján nem négy egyforma kerék volt, hanem elöl kisebbek, hátul majd kétszer akkorák. Magas járatú autó volt. Amikor a mohácsi-szigeti árvízhez vitt le bennünket, volt, hogy az autó térdig érő vízben gázolt, de ment. Mindig odaértünk a helyszínre.
Lélekjelenléte is volt, s reflexei is remekül működtek. Egy ízben Miskolc irányából jöttünk hazafelé - tisztes tempóban -, amikor a jobb első kerék durrdefektet kapott. Imbolygás, de sikerült megfogni a kocsit. Szerencsére szemben nem jött autó.
Volt első pótkereke. Gyerünk tovább. Alig néhány kilométer, és a jobb hátsó kerék belsője purcant ki. Pótkerék nem volt, s a belső javíthatatlanul végighasadt. Elfáradt szegény.
Mit lehet tenni? Elő kellett venni a durrdefektes elsőt. Javítható volt. S János a majd kétakkora jobb hátsó helyére feltette a jóval kisebb elsőt.
Alkonyodott már. Nem messzire voltunk Gyöngyöstől. Gyors döntés. Ott van szálloda, megalszunk, aztán reggel meglátjuk.
Hol voltak akkor még szervizek, gumijavítók, vásárolható gumik és kerekek? Még álmunkban sem. Kivált egy ilyen kocsira, amelyből alighanem ez az egy szaladgált az országban.
Mit lehetett tenni? Elöl és a jobb hátsó helyén kis kerékkel, a bal hátsónál majd kétakkorával elkezdtünk döcögni Pest felé. Valahogy úgy, mint az egyik lábát húzó sánta kutya. Reggel indultunk Gyöngyösről, délután háromra értünk be a Rádióba. De beértünk! S ami fő: megúsztuk a durrdefektet, s a gépkocsit is hazahozta Dávid Jancsi.
Kemény, rideg sors volt akkoriban a rádiós élet. Manapság a kis doboznagyságú magnók és a mobiltelefonba épített filmfelvevők korában szinte elképzelhetetlen.
Pedig akkor szinte naponta meg kellett küzdeni egy-egy vidéki felvételért sokféle s gyakran váratlan nehézséggel. Bírtuk. Igen kevés fizetésért számtalan nehézség közepette, de szerettük ezt a munkát.
S az akkoriak, a sok mindent kibírók vállán épült fel a mai rá¬diózás és a belőle kisarjadt televíziózás is.
Igaz, fél század is eltelt már azóta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése