A ma már legendás Aranycsapatnak s az akkori eredményes magyar futballnak volt egy komoly hátulütője is. Az, hogy a fiatalok szemében és törekvéseiben többet ért egy „arany láb”, mint az ország összes tudós koponyája. Vagyis: a tudásnak nem volt becsülete.
Az Aranycsapat zöme a forradalom bukása után külföldön kereste boldogulását; az Albert-, Göröcs-, Tichi-, Bene újjászületés még nem kezdődött meg, így nyílott egy rés az ifjú fejekben más célok elérésére is. Én a tudást szerettem volna népszerűsíteni. Nem voltam egyedül. Hasonlóképpen gondolkozott a filmet még csak tanuló Szabó Pista s a Rádió zenei forgatócsoportjának vezetője, Kárpáti Dezső is.
Nem tudom már melyikünk hallotta, hogy Olaszországban, a rádióban van egy kvíz nevű műsor, ahol a tudással, sok-sok érdekes kérdésre adott válasszal komoly pénzeket nyernek a játékosok, s az ország feszülten drukkol nekik. Ennyit tudtunk mindössze. A műsort nem hallottuk, forgatókönyvet, módszert nem láttunk, műsorcsere sem volt, csak a kósza hírből hallott ötlet.
- Ilyesmit kéne csinálnunk! - született meg az elhatározásunk. Világosan tudtuk ugyan, hogy nálunk komoly díjazás számításba sem jöhet, de éreztük, a tudásnak, ötletességnek, kreativitásnak lehet közönségvisszhangja.
Csinálunk mi is ilyen műsort! - határoztuk el Szabó Pistával. Újpesti lakásunk utcai szobájában fel-alá járkálva ötlöttük ki a műsort. A címben benne kellett legyen a verseny, a versengés, de a verseny szó akkoriban már a legelkoptatottabb magyar szó volt. Rákosiéit alatt annyi mindenben „versenyeztették” az embereket, hogy már a hátuk is borsódzott a szótól.
Valahogy nekem pattant ki a fejemből, hogy van a magyar nyelvben egy vetélkedik ige, melyből azt főnévvé alakítva ki-tűnő műsorcím lehet: vetélkedő.
A benne résztvevők feladatokat, kérdéseket kapnak, melyeket meg kell oldaniuk. S miután középiskolás fiatalokkal akartuk kezdeni, jutalomnak elégségesnek tűnt cukorka, csoki, alma, esetleg könyvek.
Osztályvezetőm: Sándor Gyuri (nem azonos a humorista S. Gy.-gyel) áldását adta az ötletre, s összeállt a stáb. Kettőnkön kívül Huszár Mari mint szerkesztő, Kárpáti Dezső mint zenei szerkesztő, Vadász Gyula mint rendező.
Szerencsére a Rádió stúdiói a belső részben voltak, azokat nem lőtték szét az orosz tankok, s a III-as és a Xlll-as stúdió alkalmas volt úgy hatvan-hatvan főnyi közönség befogadására. A műsort - hogy izgalmasabb legyen - fiúk-lányok közötti vetélkedéssé akartuk tenni, kapcsolással. Miután akkor még külön fiú és lányiskolák voltak, így összecsapásra az Eötvös József fiúgimnázium és a Szilágyi Erzsébet lánygimnázium tanulóiból verbuváltuk a résztvevőket.
A kérdéseken, feladatokon kívül műsorszámokat is terveztünk. A jeles színész: Bárdy György kitűnően tudott színész-társakat parodizálni, s ez feladat is lehetett. Bitskey Tibor akkoriban a lányok bálványa volt, ő mondjon verseket a lányoknak a XlII-as stúdióban, a hármasban pedig Törőcsik Mari a fiúknak.
O akkor volt végzős főiskolás a Színművészeim, de már is-merték a Körhinta című Fábri-film révén. Szabó Pista mint fő-iskolás társ győzködte őt, jöjjön el. O sokáig szabadkozott, mivel annak előtte még sohasem állt a Rádió mikrofonja előtt; s tartott a versmondástól és a közönségtől is. Végül mégis kötélnek állt. Burns Falusi randevú című versét mondta.
Ebben az első vetélkedőben már sok későbbi műsor elemei megjelentek. Miután a játékra meg kellett nyerni a közönséget, volt tréfás bemelegítő játék, hang és zajrejtvény, fel kellett is-merni parodizált színészeket, összemontírozott zenéket. Volt egy zenés, zajos történet is, melyre közvetítést kellett kitalálnia a versenyzőnek. Ebben egy Zeitler Gabriella nevű diáklány remekelt. Végül a versenyzők tudásának mérésére volt már „dupla vagy semmi” is.
A diákközönség remekül szórakozott, pedig a körülmények még ridegek voltak. A névsort előre le kellett adni a kaput őrző pufajkásoknak, a stúdiófolyosóról az emeletre vezető lépcsőn géppisztolyos, pufajkás őr állt, de ez mit sem számított: játszottunk, vetélkedtünk.
Miután első próbálkozás volt, az idő múlt, hiszen senki sem beszélt papírról, mint előtte annyiszor, hanem ki-ki mondta a magáét felszabadultan.
A majd háromórás felvétel bennünket, játékmestereket - e szó is akkor született - alaposan kifárasztott, pedig azután jött csak a neheze. A három óra legjavából hetven percet kellett csinálni úgy, hogy a műsor derűje, spontaneitása el ne vesszen. Ebben a Rádió akkori legjobb vágó-technikusa, Balogh Tibor segédkezett.
S 1957. április 3-án először mondta be a jeles bemondó, Pintér Sándor: Vetélkedő. Kedves hallgatóink az Ifjúsági Rádió derűs, zenés műsorát közvetítjük a Magyar Rádió III-as és XlII-as stúdiójából. Játékmester: Padisák Mihály és Szabó István.
Senki sem gondolta akkor, hogy Magyarországon egy műfaj kezdi el mindmáig tartó hódító útját. S azt sem, hogy a nemzet-közileg használt kvíz szó helyett még az amerikai magyarok is a vetélkedő megjelölést használják.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése