Sok titkot rejt az ország az utazónak. 1957 tavaszán volt egy időszak, amikor meghatározott feladat nélkül járhattam az országot azzal a kikötéssel: „hozz valami érdekes műsort”.
Így vetődtem Zemplénbe, Gönc községbe. Valaha mezőváros volt, járási székhely, nevét manapság már csak a kertkedvelők tartják számon a „gönci magyar kajszi” barackfajtáról.
Itt ismerkedtem össze a vidék legjobb ismerőjével, Tóth Mihály útmesterrel. Hozzá tartoztak az akkor még makadámos országutak Gönctől Hollóházáig, Pálházáig, s onnan délnek Sátoraljaújhelyig. Ő fogadta fel az útkaparókat, akik az útmenti árkok földjével javítgatták a kátyúkat, s csekély bérük mellett övék volt az útszéleken szárba szökkenő füvek kaszálási joga. Ez az állattartást tette számukra lehetővé. Az útmester hatvan fölött járt, afféle helyi polihisztor volt, s örült, hogy bennem érdeklődőre talált.
Mutogatta Göncön a középkorra emlékeztető huszita házakat, melyeknek csak emeletnyi magasságban volt rácsozott ablakuk, s bejáratuk lentről egy szűk ajtó, mely lépcsőre nyílt. Egy ember egy szál karddal fogadhatta itt a támadókat.
Tudott ám ennél sokkal érdekesebbet. Egy olyan rejtélyt, melyet már a háború előtt is szeretett volna megfejteni. Göncről a Pálháza felé vezető országút mellett, bent, az erdős hegyek között van egy hegyből fakadó forrás. A nép - s még a mai turistatérképek is - Mátyás király forrása néven tartották számon. Mellette egy tisztáson valaha nagy majálisokat tartottak a környékből odasereglők.
Ennek a forrásnak a vize nem az itt elvárható tíz Celsius-fokosan bugyog ki a hegyből, hanem alig két-három fokosán. Vagyis jéghideg. Mintha csak a bent olvadó jég táplálná. Talán egy jégbarlang?
Az útmester a rejtély megfejtése érdekében meg is tette, amit tehetett: vagy 10-15 méteres tárót vágatott a hegy oldalába. Ennyire futotta lehetőségeiből. Kimentünk a táróhoz, kinyitva deszkaajtaját, odabenn a gerendákon késő tavasszal is deresedés, jegesedés látszott. Meg kéne fejteni a titkot.
Hazajövet megkerestem a Geológiai Technikumot, hogy tanáraival tanácskozzak. Érdekelte őket a dolog.
Kijöttek vízhőmérővel, az is csak két fokot mutatott. Nézegették geológiai térképeiket, s úgy vélték, hogy itt a vidéken, ahol a középkorban ezüstbányák voltak, az északi oldalban talán egykor bányajáratok lehettek, melyeket hóval fújt be a szél, s az eljegesedve ma is bent van a hegyben. Bár lehet, hogy valóban jégbarlang.
Remek nyári gyakorlóterep a geológustanulóknak. Jön a nyár, s közösen kezdtünk kutatótábort szervezni a hegy titkának megfejtésére.
A fiatalokat felvillanyozta a feladat. S összejött a kutatáshoz minden. Sátrak, szerszámok, az útmester bányafát is szerzett ott helyben, s vártuk a nyári szünidőt.
Ám a sors közbeszólt. 1957 tavaszán tört ki az utolsó magyarországi gyermekparalízis- (gyermekbénulás-) járvány. Oltóanyag még nem volt, s a járvány gyermek- és ifjúsági közösségekből szedte áldozatait. Kolléganőm, Derera Éva Miska fia is megkapta. Vastüdővel lélegeztették, s csak szeme élénk csillogása jelentette a reményt. Jómagam kislányomért, Jutkáért aggódtam.
A járvány terjedését csak az fékezhette, hogy a gyermekeket, fiatalokat nyáron nem viszik közösségbe. Sem üdülni, sem táborba, maradjanak otthon, szeparáltan, míg múlik a járvány.
Ilyen körülmények között nem volt ember, aki vállalni merte volna egy nyári tábor létrehozását.
Hiába volt minden előkészület, a kutatótábort le kellett fújni. Később sem jött létre.
Néhány esztendeje családommal a zempléni hegyekben csalinkáztunk. Megtaláltuk Mátyás király forrását. Vize változatlanul jéghidegen tört elő a hegyből. Az egykori tárót az útmesterrel együtt eltemették az évtizedek. Ám a rejtély - alighanem mindmáig - rejtély maradt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése