Padisák Mihály Miska bácsi

Több mint egy évtizedig voltam az Ifjúsági Rádió irodalmi szerkesztője és dramaturgja. Az egyéb nagy műsorok ritkább feladatok voltak. Viszont havonta nagyjából két irodalmi összeállítást vittem le a stúdióba. 

Kisgyermekkoromtól lelkes és szorgos olvasó voltam. Az írott betű, a regények s a kötetekben sorakozó versek szerelmese. Olvastam élvezetből, gyönyörből a magam szórakozására, épülésére. Szerkesztőként is nélkülözhetetlen ez az olvasói rajongás, de nem elég. Itt már olykor mérlegelni kell, értékelni, súlyozni írókat, műveket.

1974. A Magyar Rádió 1-es stúdiója, Dieter Kühn Csataszimfónia című rádiójátékénak felvétele. A kép bal szélén Szabó Kálmán, középen kockás ingben Ujlaky Károly, jobbra világos pulóverben Izsóf Vilmos színművészek.

Nem mindegy például, hogy a Juhász Gyula költészetét érzékeltető műsorban mely verseknek kell föltétlenül helyet kapniuk, milyen legyen a művek és a bemutató, ismertető szöveg aránya.

Ehhez bizony át kell lapozni az összes versek kötetét, s mérlegelni az életrajz legfőbb, sorsfordító állomásait. A kettőt kell összhangba hozni. Az olvasás, újra vagy sokadszorra az olvasás gyönyörűsége, egyben izgalmas sakkjátszma a művekkel, a szöveggel és a rendelkezésre álló műsoridővel.

A bemutatásra kerülő írók a magyar irodalmon kívül felölelték a világirodalmat is.

Természetes, hogy be kellett mutatni olyan írókat, mint Defoe, Dickens vagy Swift, a lengyeleknél nem maradhatott ki Sienkiewicz, a cseheknél Jirasek, a bolgároknál Botev vagy a francia Dumas, de meg kell ismertetni a nem az ifjúságnak író klasszikusokat is. Balzacot, Stendhalt, Petrarcát, Dantét, Schillert, Goethét, Puskint, Tolsztojt, Csehovot s végtelen a sor.

A szerkesztőnek mérhetetlen öröm válogatni a művek között, s méricskélni, hogyan is lehetne az adott fél órás műsoridőben legjobban bemutatni „cseppben a tengert”, vagyis az életművet úgy, hogy az kedvet ébresszen az olvasásra.

S a munka szépsége itt még nem ér véget. Egyeztetés a rendezővel a szereposztásról. Ki lenne a legalkalmasabb az adott vers vagy prózai részlet előadására, s ha ő foglalt másutt, ki legyen a második vagy harmadik a sorban.

Akkoriban a Rádió Színészegyeztető csoportjában négyen is dolgoztak. Nemcsak az anyaszínházzal kellett egyeztetni, hogy a felvétel időpontjában ráér-e a kiválasztott, hanem a Televízióval és a Filmgyárral is, ugyanis mindenütt „nagyüzem” volt. Filmek, tv-játékok sora foglalkoztatta a színészeket. S a főszerepekre alkalmas, leginkább keresett száz-százötven nevet sokan akarták.

Természetesen számított a költségvetés is. Hány forint van az adott felvételre. A magasabb gázsijú „nagyágyú” mellé fiatalabb színészek kerültek. S miután akkoriban ritka Volt az egyik színházból a másikba átszereplés, így a különböző színházak művészei a Filmgyárban, tévében, Rádióban találkoztak közös produkcióban.

A legjobb mégis a stúdióban volt. Nem a próbákon, a felvételen. A stúdióban bent áll a mikrofon előtt az összpontosító színész, s a hermetikusan szigetelt stúdióban ott zeng az emberi hang. Úgy, amint azt majd a rádióhallgató is hallja.

Amikor az ember a tökéletes csendben hallja Básti telt mély hangját, Váradi Hédi vagy Domján Edit csilingelősét, Bihari József zamatos, népies mondatait, Páger Antal kissé rekedtes, ám mindig pontos és hiteles alakítását, Lukács Margit csodálatos kiejtésű, mély altját, az különleges érzés.

Az írott szöveg ajkukon életre kel, az író - olykor több száz éve - leírt gondolatai feltámadnak, szárnyakat kapnak, hogy szerteszállhassanak az éterben a hallgatók agyáig, szívéig.

A stúdióban, a külvilágot kirekesztő csendben ott lebeg a színész hangjával együtt valami megelevenedett csoda, s körüllengi az embert az irodalom levegője.

Napról napra, felvételről felvételre új varázslat születik itt, a stúdiókban. Varázslat, mely az emberi hang révén akar beférkőzni azok lelkébe, akiket általában úgy szólítunk meg: Kedves Hallgatónk!