Miről is árulkodott a harmincas évek Erdővárosának országútja, a mai Fő út?
Induljunk el a vasúti megállótól. Takaros, földszintes épület, Veresegyház és Viciántelep felől tábla jelezte: ERDŐVÁROS.
Az egyetlen sínpár mellett távolságjelző tábla.
Jól emlékszem, Rákospalotától húsz kilométert és háromszáz métert jelzett. Idefelé jövet Alagi- majornál, Csornádon és Veresegyházon voltak a kitérők.
A vasútállomás előtti térségen, a harmincas évek első felében, üdülő szezonban ott várakozott az autóbusz. Főleg a jobb módú nyaralók használták, akik csomagjaikat felpakolva egészen a strandig mehettek vele. A falubeli állandó lakosok - anyagiak híján is - inkább gyalog jártak.
Felfelé balra - szinte a vasút mellett - volt a vasúti vendéglő, amolyan hosszúkás parasztház formájú épület, betérő, ivó jelleggel. Forgalmát a vonathoz igyekvők adták, piacnapokon pedig a veresegyházi piacra menő zsidói (ma Vácegres) és galgamácsai szekeresek, minthogy a falu három korcsmája közül ez az egy volt csak az országút mellett.
A szürke, poros makadám országúttól balra - egészen a szőlősorig - a veresegyházi parasztok szántóföldjei, jobb felől parlag, közepén vas¬úti sín vezetett fel a Téglagyárig az iparvasút.
A Téglagyár szinte óriásnak látszott. Az országúthoz közelebb, a mindig növekvő agyagbánya - ma Bánya-tó -, beljebb a gyárépület, a szárítópadlások, az égetőkemencék, csillék, téglarakások s föléjük magasodva a kémény. Reggel, délben és a műszak végén megszólalt a téglagyári duda, szerteharsogva az időt a falu fölött. Később - a
háború idején - innen szólt a légiriadót jelző és lefújó sziréna is félelmetes vijjogással.
Itt, a Borház felé vezető útnál (ma Béke út) kezdődött a voltaképpeni falu. Nézzük először felfelé haladva az út jobboldalát. A sarkon módos épület, a Roheim villa, s a mai Iskola utcáig ugyancsak állt né¬hány 2-3 szobás nagyobb „úri ház”. A mai Fő tér helyén nyáron sülevényes fűvel borított hepehupás kecskelegelő, kicsit beljebb a kéttantermes, tanitólakásos iskola. Előtte - a mai templom helyén - kis, négyszögletés, kamra nagyságú fehér épületkében a harang, majd - a mai Nemes utca sarkán - Bereczki néni alacsony, bódészerű szatócsboltocskája. A legkisebb a faluban. Viszont az egyetlen, ahol újságot is árultak. Tovább haladva a mai Nemes utca és Thököly út között egy csöpp, hosszúkás épület - később hentesüzlet is volt benne -, majd Pluhárék péksége, ahonnan mindig friss kenyérillat áradt, mellette a Medve kocsmához bevezető, téglagyári salakkal borított út, feljebb a Posta épülete, a Thököly út felső sarkán Rákócziék szatócsboltja, majd üres telek, néhány ház, s fent a tetőn az országút fölé magasodva Stefánék nagy parasztháza. Ezután megint mezőség - a negyvenes években ide épült a szeszfőzde -, s befelé a temetőhöz vezető úton házak, s az országúton tovább haladva a kanyarig, egy-két szegényes házikó. Ettől kezdve Háromházig csupán néhány gyümölcsös, kis hétvégi házak, más semmi.
Térjünk vissza a Szőlősorhoz.
Bal felől e ritkásan lakott utcánál kezdődött a falu. A sarkon
Guzsikék háza, a Kossuth utca után az első erdővárosi bolt, Rubics Vidor szatócsboltja, majd Gizi néni, a kecskecsordát tartó asszony portája, a Géza utca sarkán gyümölcsöskertben Pospischi- lék négyszögletes sátortetős háza, a Mikszáth utcáig egy trafik, ké¬sőbb egy parányi borbélyüzlet, majd a negyvenes évektől Tér úr szatócsboltja. Akkoriban fent a dombtetőn állt már Szabóék, Gyöpösék s a Kolozsvári utca sarkán Kovács doktor háza. Fent, az országút kanyarában dr. Balázsi kúriaszerű épülete uralkodott, nagy szőlő-gyümölcsössel, vincellér lakással, pincével, présházzal. A kanyar után balra, egészen Háromházig nem volt épület. Rózsa¬szín vadszegfűvel, királydinnyével borított parlag, feljebb a harmincas években kivágott akácos, s arrébb, a Bíró-tanya felé vezető
út mellett nádas-zsombékos.
Gondolatban téljünk ismét vissza a Téglagyárhoz.
Az országúton felfelé haladva világosan kirajzolódott a falu településszerkezete, az 1910-es parcellázás nyoma. A Kossuth utca, Géza utca, Mikszáth utca ritkás házaival húzódott befelé a Nyíresig, jobb oldalt a Borháztól fel a Katona József utcáig és a Géza-hegy mindkét oldalán ritkás beépítésű utcák. A házakról lesírt, ki lakhat benne. Akadt néhány két-háromszobás - tisztviselőé, vasutasé -, de több volt a kisebb, szegényes. Mellettük gyakran fáskamra, disznóól, kecskeól, baromfiudvar, gyümölcsfák, lugasra felfuttatott szőlő, nyáron a hőségtől tikkadó konyhakertek. Lóra, tehénre a faluban nem emlék¬szem.
Itt, az említett részeken laktak az első idetelepülök, az „őslakosok”, akik 1910-től még puszta telket vehettek, esetleg akácfákkal. Ők voltak a bejárók, napszámosok, téglagyáriak. A Géza-hegy túloldalán volt a cigánytelep.
Az országútról nézve - a ritkás beépítés miatt messzire lehetett látni - mai szemmel szedettvedett volt minden. Egy közigazgatásilag módosabb parasztfaluhoz, Veresegyházhoz tartozó, különféle emberekből verbuválódott népség lakóhelye. Kinek otthon, kinek a nyugdíjas-lét szerény, de kedves színhelye, s volt, akinek csak menedék.
Az újabb betelepülők, az 1931-es Roheim szőlőparcellázás módosabb vevőinek házai, nyaralói az országútról nemigen látszottak.
Maga az országút poros volt, világosszürke, dombra futó szalag. Makadám út volt, úthengerrel tömörített bazaltzúzalék, melyet az út¬kaparó a két oldali árkokból kidobott földdel javítgatott. Mire az em¬ber az állomásról felért vagy hazulról leért, lábbelijén vastagon állt a finom, szürke por. Gépkocsi csak hébe-hóba tévedt erre; teherautó, mely a boltosokhoz hozta az utánpótlást. Nappal ritkán járt erre ember, főleg iskolás gyerekek, boltba, esetleg a postára igyekvő asszonyok.
Szerdán és szombaton viszont életre kelt az országút. Kocsizörgés volt az ébresztő. Kora hajnaltól jöttek a zsidói, galgamácsai paraszt¬szekerek a veresegyházi piacra, mely messze vidéken a legnagyobb volt. Karkosárral erdővárosi asszonyok gyalogoltak le bevásárolni a jövő hétre valót. Tejfölt, túrót, csirkét, kacsát, nyulat, zöldséget, gyümölcsöt, gyereknek nyalókát, a sátrakban bazári semmiségeket. De lehetett ott venni választási malacot, tömni való libát, hízónak való süldőt, télire ölfát, nagy jutazsákokban kukoricát, krumplit malacnak-embernek. A szekeresek haza is szállították.
Délelőtt 10-11 óra
után aztán indultak a kocsik visszafelé, s jöttek az asszonyok is teli kosárral, olykor egy-egy jószívű szekeres saroglyájába rakott csomagjukkal.
Az országút szekerek és szélkavarta-messzeszálló pora csak télen ült el, mikor belepte a hó. Nagy telek, nagy havak voltak akkoriban. A piacozó szekeresek ilyenkor szélestalpú szánokon jöttek, csengős lovakkal. Csilingelt az országút, s a szántalpak simára, szinte jéggé csiszolták a havat. Ekkor köszöntött be nekünk, gyerekeknek a jó világ. A Stefánék elől induló lejtőn fölültünk szánkóinkra, s ha igazán kemény volt a tél, egészen az állomásig siklott velünk a szánkó. Hó¬kopáskor csak a Pluhár pékig tartott a pálya, majd a Rubicstól lefelé megint csak az állomásig. A boldogság teteje az volt, ha visszaútban felfelé haladó szánhoz köthettük szánkónkat. A mindig-poros országút most kristállyá változott, csengő hangja, gyermekkacagás szállt az országút mellett végestelen-végig.
Igen, szinte ma is hallom: az erdővárosi országút hószikrás teleken boldogan muzsikált...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése