Ilyesformán szeretném kinyitni emlékeim tárházát is az egykori Erdőváros harmincas-negyvenes éveire.
Nem adatokkal zsúfolt falutörténetet írok, hanem a tájat, benne az idevetődött embereket, életüket, - a béke napsugaras nyarai és az időközben kitört háború viharai között - úgy, ahogy megéltem.
Gyermeki világomat a szőlő ölelte körül. Ez határozta meg a körülöttem táguló teret, s az első környezetemben megforduló embereket is a sárgásfürtű, mézet termő rizlingsorok hozták a közelembe.
A harmincas évek elején a Mikszáth utcától balra felfelé egészen a Háromház és Váckisújfalu irányába vezető útelágazásig az országúttól bal felé sehol egy ház, csak szőlő és szőlő, kétteleknyi - vagyis száz méter - szélességben. Csupán a mi nyaralónak épült Pozsonyi úti házikónk jelezte: itt emberek is élnek. Nagyanyám, özvegy Friedrich Jánosné - akkor hatvanegy éves nyugdíjas - és én, a négy¬éves unoka. Ha fölfelé sétáltunk a mai Szabadkai úttól a Zombori útig, kétoldalt és még szemben is mindenütt szőlősorok, középen bakhátakkal, s peckes karókhoz kötözött levélborította szőlővenyigékkel. Nyáridőben a kékesfehér rézgálicos permet sűrűn pöttyögette a sorok zöldjét.
Ház, házikó vagy csak fabódé csupán itt-ott elvétve, odavetetten, mintha csak a szél rakta volna le őket a szőlőbirodalomba. Az utca legvégén, fent az úton akácgerendákra, venyigeborításra lapátolt földből készített, gyepborította csöszkunyhó, ahová eső elől behúzódhatott a csősz, vagy záporos időben bezsúfolódhattak a szőlőt kötöző vagy hegyező lányok, asszonyok.
A főutak mellett, mintegy szegélyként, gyümölcsfák sora. Főleg a nagy szemű, mézédes Althann-ringlóra és a csodálatos zamatú kajszibarackra emlékszem vissza. Ilyen gyümölcsfák voltak a telkeken belüli három méter széles mezsgyék mellett is. Nálunk például két hatalmas barackfa.
A két első név, amellyel itt találkoztam, Roheim úr volt, egész Erdőváros valamikori ura és létrehozója, és Kiéin úr, az ő helytartója, aki az ügyeket intézte. Telekeladást, törlesztéseket s más szükséges, számomra érthetetlen, de nagyanyám által nagyon is fontos ügyeket. Ugyanis a telekre - melyet nagyapám pár éve részben részletre vásárolt - negyedévenként fizetni kellett az esedékes tartozást. Ilyenkor nagyanyám gondosan számolgatta a nyugdíjából félretett pengőket, s mentünk valahová valakinek fizetni.
S itt kis időre hadd szakítsam meg emlékeim fonalát, s ugorjak vissza az időben, hogy röviden vázoljam egy rendhagyó faluszületés történetét.
A falvak létrejöttének van egy történelmileg kialakult rendje. Az embereknek állataik részére legelő, maguknak a mindennapi betevő megtermeléséhez föld kellett. A honfoglalás után őseink sok-sok kis - néhány vagy pár tucat házból álló - települést hoztak létre. Legtöbbjük nyomát a tatár- és törökdúlás után már csak határrész és dűlőnevek őrzik. A törökök kiűzése után a hódoltsági területre visszajöttek egykori uraik leszármazottai vagy a császár által megajándékozott új földesurak.
Volt földjük, de nem volt, aki megmunkálja, hogy Jövedelmet biztosítson számukra. Kiküldték toborzóikat, akik hoztak németföldről svábokat, a Felvidékről tótokat, földnélküli magyar is akadt még, s a ki¬pusztított vidék immár betelepült nagyobb falvakkal, mezővárosokkal.
A mi falunk kialakulása merőben különbözik ettől az általános sé¬mától. •
E tájon - régi királyi adományként - a Váci Püspökségnek és a Nagyváradi Káptalannak voltak jelentős birtokai, de az 1860-as évek földrendezése folytán Veresegyház községnek és néhány középbirtokosnak is voltak földjei. Jelentős részben homokon nőtt erdős területek. A század végén növekvő értéküket két tény alapozta meg: afiloxéra nevű szőlőgyökértetű, mely az 1880-as évektől kipusztította az ország hegyvidéki szőlőterületeinek zömét, no meg a századforduló rohamos kapitalista fejlődése.
Nálunk például két hatalmas barackfa.
A két első név, amellyel itt találkoztam, Roheim úr volt, egész Erdőváros valamikori ura és létrehozója, és Kiéin úr, az ő helytartója, aki az ügyeket intézte. Telekeladást, törlesztéseket s más szükséges, számomra érthetetlen, de nagyanyám által nagyon is fontos ügyeket. Ugyanis a telekre - melyet nagyapám pár éve részben részletre vásárolt - negyedévenként fizetni kellett az esedékes tartozást. Ilyenkor nagyanyám gondosan számolgatta a nyugdíjából félretett pengőket, s mentünk valahová valakinek fizetni.
S itt kis időre hadd szakítsam meg emlékeim fonalát, s ugorjak vissza az időben, hogy röviden vázoljam egy rendhagyó faluszületés történetét.
A falvak létrejöttének van egy történelmileg kialakult rendje. Az embereknek állataik részére legelő, maguknak a mindennapi betevő megtermeléséhez föld kellett. A honfoglalás után őseink sok-sok kis - néhány vagy pár tucat házból álló - települést hoztak létre. Legtöbbjük nyomát a tatár- és törökdúlás után már csak határrész és dűlőnevek őrzik. A törökök kiűzése után a hódoltsági területre visszajöttek egykori uraik leszármazottai vagy a császár által megajándékozott új földesurak.
Volt földjük, de nem volt, aki megmunkálja, hogy jövedelmet biztosítson számukra. Kiküldték toborzóikat, akik hoztak németföldről svábokat, a Felvidékről tótokat, földnélküli magyar is akadt még, s a ki¬pusztított vidék immár betelepült nagyobb falvakkal, mezővárosokkal.
A mi falunk kialakulása merőben különbözik ettől az általános sémától.
E tájon - régi királyi adományként - a Váci Püspökségnek és a Nagyváradi Káptalannak voltak jelentős birtokai, de az 1860-as évek földrendezése folytán Veresegyház községnek és néhány középbirtokosnak is voltak földjei. Jelentős részben homokon nőtt erdős területek. A század végén növekvő értéküket két tény alapozta meg: a filoxéra nevű szőlőgyökértetű, mely az 1880-as évektől kipusztította az ország hegyvidéki szőlőterületeinek zömét, no meg a századforduló rohamos kapitalista fejlődése.
A filoxérának három ellenszere volt: a szőlő gyökérzónájának költséges és munkaigényes szénkénegezése, az ellenálló gyökérzetű amerikai alanyra oltott oltványszőlő, valamint a legolcsóbb és legbiztosabb: a szőlő homokra telepítése. A homoktalajon ugyanis nem él meg afiloxéra. Ekkoriban települtek az Alföldön és másutt a homoki szőlők.
E tájon a talaj nagy része szőlőtelepítésre alkalmas homok volt napsugarat ölelő domboldalakon, s a jól értesültek megneszelték a tervbe vett Rákospalota-Vác-i villamosvasúti szárnyvonal építését. Közlekedéssel pedig lehet parcellázni, ami hosszú távon jó üzletet ígért.
így esett, hogy Roheim Samu, az 1800-as évek végén a Váci Püspökségtől megvásárolt egy tagban 1135 katasztrális hold területet. Erdőt irtatott, szőlőt telepített, Borházat épített, s 1903-ban Pest megye dombvidéki borai közül már csupán egy zsámbéki muskotály előzte meg a Roheim-telepi veresegyházi borokat.
Az 1911-ben megnyílt vasút pedig lehetővé tette a főleg nem szőlős területek parcellázását házhelynek, leginkább a vékonypénzű újpestiek, rákospalotaiak részére. 1918-ban a települést - mely erdő szomszédságában volt - Erdővárosnak nevezték el. Az újabb, 1931-es nagyarányú - már szőlősterületeket érintő - parcellázás telekvásárlásra, nyaralóépítésre csábította a jobb módú budapesti középrétegeket. Volt már téglagyár, vasútállomás, köves országút a faluba, sőt egészen a Géza-hegyen épült strandig, ahová a vasúttól autóbusz is járt.
A Veresegyházhoz tartozó Erdőváros - mint a városból kiáramlók egyre kedvesebb helye - elkezdte alakítani a maga önálló életét. Bejáró munkások és kiáramló tisztviselők, értelmiségiek töltötték meg a rákospalotai vasútállomás mellőli vágányokról kiinduló villanyvontatású vasúti kocsikat, s egy új, mesterségesen létrehozott, mondhatni „összetoborzott” település - bár még Veresegyház szárnyai alatt - elkezdte építeni önálló arculatát.
Ide csöppentem én gyermekként 1934-ben, s életem ettől kezdve jó ideig együtt haladt Erdővároséval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése