Padisák Mihály Miska bácsi

Ritka lehetőség volt 1964-ben egy nyugati kiküldetés. Gondolom, annak köszönhettem, hogy a Magyar Rádiónak sikerült kapcsolatot kiépítenie a Hamburgban székelő Norddeutsche Runkdfunkkal, az Északnémet Rádióval. Nyilván az egyezmény megpecsételésére főnökökből álló háromtagú delegáció ment Hamburgba, s úgy vélték, helyes gesztus lenne, ha ugyanakkor műsor is készülne a városról.

Húszórás vonatozás elemes kismagnóval. Szerény szálloda, egy az ottani sok száz közül. Másnap a Rádió Külügyi Osztályán bejelentkezés.

Itt ért az első meglepetés. Nálunk fél folyosót foglalt el a Külügyi Osztály, ott - egy hasonló nagyságú intézménynél - volt egy osztályvezető, egy előadó és két hölgy. Nem kávéfőző titkárnők, hanem érdemi munkatársak. Leveleztek, szerveztek, intézkedtek is.

Ifjúsági Osztály, ahol egy Kari nevű kolléga vett szárnyai alá. Úgy látszik, készültek a fogadásomra. Barátságos értekezlet, ismerkedés a többiekkel. Tapasztalatcsere. Ők elmondták, milyen műsoraik vannak, én a miénket. Sok volt a hasonlóság, s kötetlen, oldott a hangulat. Őket főleg a mi vetélkedőink érdekelték, engem pedig az ő minden szombaton aktuális ifjúsági kérdésekről tartott színházszerű előadásuk. Rögtön meg is hívtak a szombati felvételre.

A várossal való ismerkedéshez nem kellett segítség. Az egészet megismerni úgyis képtelenség. Területe Budapestnél nagyobb, abból 100 négyzetkilométer a vízfelület. A szárazföldbe 100 kilométerre benyúló Elba tölcsértorkolatán eddig járnak fel a tengerjáró hajók.

Egy részét kishajóval bejártam. Hatvan dokkjába a világ ezer kikötőjéből évi húszezer hajó fut be. A világ egyik legnagyobb kikötője. Már a XVII. században Németország „raktárának és csomagolójának” nevezték. Olajfinomítók, gumigyárak, vegyi üzemek, gépgyárak a közelben. Nyüzsgés, forgalom. Ennek köszönheti és köszönhette mindig is a város gazdagságát. Az Elba és az Alster folyó ágai több helyütt is behálózzák.

Bent, a belvárosban a Belső Alster egy kilométer széles, négy-szögletes tó, partján sétányokkal, szép házakkal. A tó túlfelén híd, alatta az összeköttetés a jóval nagyobb Külső Alsterral s a vizekkel.

Patinás óváros, Németország első színházával és a Szent Péter-templom százharminchárom méter magas tornyával. Ötszáz-ötven lépcső vezet fel, s onnan belátni az egész várost. A Mönchenbergstrassén áruház-áruház hátán. Egy korabeli magyarnak szinte elképzelhetetlen volt a gépkocsiforgalom. Múzeumok, emberek. Vállamon a magnetofon, s az emberek többnyire készségesen szóba állnak velem.

A városházára Kari kollégámmal megyek. Ott már várnak az Ifjúsági Hivatalban. Külön gazdája van a fiataloknak, s foglalkozik képzéssel, elhelyezkedéssel, szabadidejükkel. Nem szervez, csak lehetőségeket teremt, és anyagiakkal is szolgál.

A város egyik híressége a Hagenbeck állatkert. Az állatok tágas helyen. Egykor, amikor a budapesti állatkertet létesítették, ez volt a minta.

S nem hagyhatom ki San Paulit, a hatalmas mulatónegyedet, a matrózok gyönyörűségét sem.

Nem kellett egyedül mennem. Kedves, majdnem baráti is-merősöm, Török Erzsébet - a magyar daléneklés óriása -, amikor megtudta, hogy Hamburgba megyek, adott egy nevet és egy címet. Erdélyből kivándorolt unokatestvére él Hamburgban. Vendéglátós. Ismeri jól a várost. Mire kiérek, tud majd rólam, és segít eligazodni.

A cím megvan, viszem a kis, rokoni ajándékot is, amelynek átadásával megbíztak. A férfi vidéken, de Ilse asszony már várt. Mondja, a San Pauliban elkalauzol. Oda jobb helybelivel menni.

Főutcája, a Reeperbahn este fényárban. Viliódzó neonreklámok, csillogás. Mulatók, sztriptízbárok, szexboltok hívogatnak. Libériás portások csábítgatnak belépésre.

Ilse asszony - anyám lehetne - bevisz egy sztriptízbárba. O fizet, mert nekem drága volna.

Aztán csavargás, nézgelődés után elérünk ahhoz a bárhoz, amely az övék. Viliódzó fényreklámon a neve: BUDAPEST. Éppen a piroslámpás utca sarkán, ahol kirakatban ülve kínálgatják magukat a széplányok.

Igazi matrózkocsma. Teli matrózokkal, mint ahogy a San Pauliban sok helyütt. A matrózok szinte törzsvendégek. Ugyanis - magyarázza az asszony - a matrózoknak minden kikötőben van egy megszokott törzshelyük. Ide még képeslapokat is küldenek szerte a világból, s hozzák az emléktárgyakat. S valóban, asztalok vastag üveglapja alatt képeslapok, a falakon csecsebecsék. Az asztaloknál matrózok iszogatnak. Sok nyelvű hangzavar. Ilse asszony roppant büszke az ő hamburgi Budapestjükre. Én kevésbé. De hálás vagyok neki a kalauzolásért. S titokban sikerült itt-ott felvételt is csinálnom. Itt, a San Pauliban ugyanis nem örülnek a sajtónak.

Másnap, 1964. október 15-én, hazautazásom előtt az utcai újságosnál a lapokban a nagy szenzáció: HRUSCHTSOW GES- TÜRTZT, BRESCHNIEW DÉR STARKER MANN! Hruscsov megbukott, Brezsnyev az erős ember a Szovjetunióban!

Amikor bementem a Rádióba az összekészített hamburgi matrózdalokat átjátszani, a váratlan hírről beszélt mindenki. Mit hoz az új vezér? Békét vagy háborút?

S az Ifjúsági Rádió vezetője őszinte aggodalommal kérdi:

- Te ezek után haza akarsz menni? Nem félsz? Maradhatnál itt nálunk is. Megismertünk, tudjuk, hamar belejönnél.

S mondott egy olyan összeget nyugatnémet márkában, amennyi fizetésem odahaza forintban volt. Úgy tűnt, komolyan gondolja.

Szabadkozom: - Vár otthon a családom. S különben is, Hruscsov lövette szét 1956-ban Budapestet, s rohanta le Magyarországot. Talán ez sem lesz rosszabb.

Amikor elbúcsúztunk, látszott rajtuk, nagyon sajnálnak.

Este 11-kor ültem fel az Altona pályaudvaron a vonatra rengeteg felvétellel.

S itthon csodálatos tengerésznótákkal fűszerezve megszületett a műsor: Hamburg, száz arcod van!

Magamban pedig megállapítottam, nekem talán a legszebb az, amely az emberi együttérzést jelentette...

 A művészi igényesség nagy úr. S legyen az szereplő vagy rendező, nem teszi kockára nevét holmi fércmunkával. Kellenek a próbák és a biztonsági felvételek. Főleg a zenei felvételeknél.

Rónai István a legigényesebb zenei rendezők közé tartozott. Azt hiszem, legendákat mesélhetnének róla a mai úgynevezett „nagy generáció” képviselői. Illésék, Zoránék, Bergendyék, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta és a többiek mind megjárták a Rónai-féle iskolát. Ugyanis az első tévés Ki Mit Tudok zenei rendezője is ő volt. Ő ügyelt arra, hogy a Rádió nagy tánczenekarától a legkezdőbb szereplőig mindenkivel készüljön jó felvétel.

S Bergendyék is újak voltak még. Telefonjuk sem volt, a szülői lakáson, a külső Erzsébet királyné úton, egy utcáról nyíló szuterénlakásban értem utol őket a meghívással. Aradszky is kezdő volt még. Rónai Pista bajlódott is vele. Hamis. Még mindig hamis. Fiacskám, tanulj meg énekelni, ha hosszú életű akarsz lenni a pályán.

Laci néha már mondogatta is nekem, hogy végső esetben van neki szakmája, a töltőtolljavítás, oda bármikor visszamehet.

Antal Imre még igen félszeg, pattanásoktól ragyás arcú ifjú volt, de a legtehetségesebb zongorista. Bartók Allegro Barbaráját játszotta, de úgy, mint előtte és utána kevesen. Viszont amikor beszélgettünk, ismerkedtünk, hogy a közönség előtt a művészi produkció után bemutatkozzék, félszeg volt, darabos, kissé esetlen, roppant nehéz riportalany. Életem egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy az egészségi okokból kettétört zongoraművészi pálya után, amikor váltott, már egy teljesen, új ember lett. Közvetlen, barátságos, színészi képességekkel bőven megáldott, nyelvtudását kamatoztatni tudó igazi és egyedi jelenség a magyar televíziózás történetében.

Mikes György akkor már régen a Ludas Matyi jónevű humoristája volt, szatirikus vénával megáldva; de majd fél napba került, amíg rábeszéltem, hogy írását maga olvassa fel nyilvánosan, a közönség előtt. Fénykép is őrzi drukkját, holtsápadt arcát, s reszketett kezében a papírlap. Később, amikor már rájött a konferálás ízére, és Somogyi Palival párban elválaszthatatlan társak lettek, nemegyszer emlegette: 

- De jó, hogy akkor rádumáltál.

Karéi Michal szellemjelenetét Sinkovits Imre és Garas Dezső adta elő fehér lepedőben, fehérre mázolt arccal, igazi szellem-ként.

A közönség előtti műsorokat összefogó rendező Horváth Tibor volt, de a versek biztonsági felvételeit Gserés Miklós istápolta a XX-as stúdióban. Téli, köhögéses krákogásos időszak volt, s egy-egy bensőséges, intim verset agyoncsaphatott egy robajló tüsszögés vagy köhögéshullám.

A felvétel idejére megérkezett az orosz új hullámos költők közül Rozsgyesztvenszkij.

1932-es születésű, a háború alatt még gyermek, ám felnőtt korára nagy darab, öles, erős szibériai. A tajga, a fenyvesek, a természet s az egyszerű emberek őszinte, kendőzetlen érzelmeiből táplálkozó költészet mestere.

Leghíresebb verse a nagy, mély nyomokat hagyó honvédő háborúról írott Rekviem című sok oldalas poémája volt.

Ehhez fogható művet a háborúról - most e sorok írásakor ismét elővéve a kötetet - sem azelőtt, sem azután nem olvastam.

Ebben megszólaltak a frontra indulók, az elesettek, a föld alól kérdeztek a holtak, a gyermeküket váró és elsirató anyák, hitvesek, menyasszonyok, a szenvedő nép, s jelen van benne a kérdezve vádló természet is.

A verset Cserés Miklós egy Debrecenből a Vígszínházba került, pályája elején álló színészre, Latinovits Zoltánra osztotta.

Kérdeztük is tőle: miért nem valaki más? Igazi nagyágyú?

Cserés szokásos, halk hangján csak ennyit felelt: - Majd meglátjátok.

O már ismerte Latinovits képességeit, mi, akik többen is jelen voltunk a XX-as stúdió nagy rendezőfülkéjében, még nem igazán.

S Cserés intésére bent, a stúdió magányában Latinovits elkezdte mondani a Rekviemet.

Sok oldalas poéma, ám a versmondó kezében nem volt szöveg, megtanulta.

S nem csupán megtanulta, átélte.

Már az első sorok után lúdbőrözni kezdett a hátunk, s vitt csak vitt, bennünket Latinovits magával, katonavonatra, frontra, háborúba, haldoklottunk vele, doboltunk ki a föld alól, jajongtunk, sírtunk az anyákkal, zúgott körülöttünk a természet, ágyúk dörögtek, s pisszenéstelen volt a halottak csendje, és igen, tizenhét perc alatt átéltük a háborút, minden hősét, minden áldozatát. minden szenvedőjét s a békét megélt utódok csendes, pergő, könnyű sóhajtásait.

Aztán vége volt a csodának. Mély lélegzet szakad ki belőlünk. Latinovits, aki eddig a mikrofon előtt állt, lerogyott egy fotelbe, szemét behunyva vette a mély lélegzeteket.

A költő - aki ott volt közöttünk, s hallgatta a számára ismeret-len nyelven költeményét - maga is döbbenten állt.

S amikor Latinovits két-három perc múltán bejött a rendezőfülkébe, a nagydarab szibirják úgy ölelgette, ahogy az ember csak az édestestvérét ölelheti. Biztos, hogy érezte: költeményét így még nem mondta el soha, senki.

S mi, akik addig még nem hallottuk Latinovitsot verset mondani, tudtuk: óriás született.

Olyan, aki százévenként csak egyetlen egy akad.

 Minden valamirevaló intézmény megünnepli a maga kerek évfordulóit. Természetesen a Magyar Rádió sem volt kivétel.

Úgy adódott, hogy alighanem 1965-ben a negyvenedik évforduló ünnepségsorozata volt a leggazdagabb.

Erőss Anna rádióbemondó

Úgy gondoltam, a negyvenéves magyar rádiózás minden mű-faját és tevékenységét kell régi és ifjú hallgatók közelébe hozni, s bevonni őket a jeles jubileumba.

Tízrészes, rejtvényekkel egybekötött, parádés műsorsorozatot terveztem, mely sorra veszi a magyar rádiózás minden területét. Az adások műszaki megindulásától kezdve a híradásokat, riport-műsorokat, irodalmi és színházi jellegű műsorokat, könnyű- és komolyzenét, jeles szereplőidet tízrészes sorozatban. Mindegyik egy-egy területet ölel fel. Az anyagok összeállításához a területek legjobb, elismert szakembereit kértem fel. Rám vártak a műsorokba az élő megszólaltatások, rejtvények kitalálása, feladása, értékelése s a sorozat végén nagy, nyilvános „vizsga” a legjobb megfejtők között, a VI-os stúdióban, méltó jutalmakért.

Csodálatos munka volt. Átélhettem az egész magyar rádiózást a kezdetek kezdetétől.

Az indulásról még a magyar rádiótörténet első polihisztora: Tiszay Andor beszélt mikrofonom előtt. A Posta Gyáli úti posta-kísérleti állomásán 1924. március 15-én egy bútorszállító kocsiban volt az első stúdió, onnan adtak kísérleti adást.

1925 szeptemberében a Telefonhírmondó a Rákóczi út 22.-es számú házának egyik három szoba összkomfortos lakásában rendezett be egy 8x6 méteres stúdiót, s december elsején volt a hivatalos nyitóhangverseny.

Az ott közreműködő technikus, Burján Mihály 1958-ban még a Magyar Rádió műszaki csoportvezetője volt.

S Keleti László, a kor jeles komikus színésze is elmondhatta, hogy a Rákóczi úton sétálgatott, amikor szóltak neki, jöjjön fel, s odaültették a mikrofon elé, mondjon el valami humoros számot.

Mikrofon elé állíthattam Somló István jeles színművészt, a Vígszínház - akkor Néphadsereg Színháza - igazgatóját, aki az első színdarabot, Geraldy Szeretni című háromszereplős darabját állította mikrofon elé. A férfi főszereplő ő volt, a női pedig Simonyi Márta, Móricz Zsigmond felesége. S a felvételen ott volt az író is, akit a színész-rendező egy ötlettől vezéreltetve odaállított a mikrofon elé, beszéljen a hallgatókhoz. Megszólaltattam az egykori jeles operaházi tenort, Rösler Endrét s a harmincas évek legnépszerűbb táncdalénekesét, a nők bálványát, a még öregen is daliás Weigand Tibort s még másokat a negyven évvel az előttiek közül. E hangfelvételek ma már a Rádió aranyalapjának féltett kincsei.

A negyvenperces műsorok izgalmasak, érdekfeszítőek, változatosak voltak. A három kérdésből álló rejtvények nem sok időt vettek el a tartalmas műsorokból.

Seregestül jöttek a megfejtések. Külön ember kellett értékelésükhöz, nyilvántartásukhoz.

Én, az akkor 35 éves szerkesztő pedig napról napra gazdagodtam. Magamba fogadhattam szeretett Rádióm múltját.

A hallgatóktól a megfejtéseken kívül is rengeteg levél érkezett. Megírták, hogy ők még annak idején hallgatták a kabaré atyját, Nagy Endrét, Medgyasszay Vilmát, Ódry Árpádot, Scherz bácsit, az első bemondót, idősebb Magyari Imre cigányzenekarát s az elmúlt idők nagyságait.

A legjobb rejtvényfejtők közül behívott közönség a VI-os stúdióban szinte családias hangulatban ült együtt.

A kérdések nyomán felvillantak régi emlékeik, s a fellépő - gyakran már rádiótörténetet jelentő - művészekkel való találkozás külön élményt jelentett számukra.

Nekem is egyik legszebb rádiós emlékem.

S amikor ötvenesztendei mikrofon előtti szereplés után utoljára álltam mikrofon elé, felrémlett bennem, hogy az akkor hetvenhét éves magyar rádiózás majdnem kétharmad részének személyes átélője, résztvevője, olykor alakítója lehettem.

S pályafutásom mintegy háromezer önálló rádióműsorából a kapott számítógépes lista szerint még ezerháromszáznegyvenhetet őriztek a hangszalagok.

Egy kicsit én is beleépülhettem a magyar rádiózásba.

Több mint egy évtizedig voltam az Ifjúsági Rádió irodalmi szerkesztője és dramaturgja. Az egyéb nagy műsorok ritkább feladatok voltak. Viszont havonta nagyjából két irodalmi összeállítást vittem le a stúdióba. 

Kisgyermekkoromtól lelkes és szorgos olvasó voltam. Az írott betű, a regények s a kötetekben sorakozó versek szerelmese. Olvastam élvezetből, gyönyörből a magam szórakozására, épülésére. Szerkesztőként is nélkülözhetetlen ez az olvasói rajongás, de nem elég. Itt már olykor mérlegelni kell, értékelni, súlyozni írókat, műveket.

1974. A Magyar Rádió 1-es stúdiója, Dieter Kühn Csataszimfónia című rádiójátékénak felvétele. A kép bal szélén Szabó Kálmán, középen kockás ingben Ujlaky Károly, jobbra világos pulóverben Izsóf Vilmos színművészek.

Nem mindegy például, hogy a Juhász Gyula költészetét érzékeltető műsorban mely verseknek kell föltétlenül helyet kapniuk, milyen legyen a művek és a bemutató, ismertető szöveg aránya.

Ehhez bizony át kell lapozni az összes versek kötetét, s mérlegelni az életrajz legfőbb, sorsfordító állomásait. A kettőt kell összhangba hozni. Az olvasás, újra vagy sokadszorra az olvasás gyönyörűsége, egyben izgalmas sakkjátszma a művekkel, a szöveggel és a rendelkezésre álló műsoridővel.

A bemutatásra kerülő írók a magyar irodalmon kívül felölelték a világirodalmat is.

Természetes, hogy be kellett mutatni olyan írókat, mint Defoe, Dickens vagy Swift, a lengyeleknél nem maradhatott ki Sienkiewicz, a cseheknél Jirasek, a bolgároknál Botev vagy a francia Dumas, de meg kell ismertetni a nem az ifjúságnak író klasszikusokat is. Balzacot, Stendhalt, Petrarcát, Dantét, Schillert, Goethét, Puskint, Tolsztojt, Csehovot s végtelen a sor.

A szerkesztőnek mérhetetlen öröm válogatni a művek között, s méricskélni, hogyan is lehetne az adott fél órás műsoridőben legjobban bemutatni „cseppben a tengert”, vagyis az életművet úgy, hogy az kedvet ébresszen az olvasásra.

S a munka szépsége itt még nem ér véget. Egyeztetés a rendezővel a szereposztásról. Ki lenne a legalkalmasabb az adott vers vagy prózai részlet előadására, s ha ő foglalt másutt, ki legyen a második vagy harmadik a sorban.

Akkoriban a Rádió Színészegyeztető csoportjában négyen is dolgoztak. Nemcsak az anyaszínházzal kellett egyeztetni, hogy a felvétel időpontjában ráér-e a kiválasztott, hanem a Televízióval és a Filmgyárral is, ugyanis mindenütt „nagyüzem” volt. Filmek, tv-játékok sora foglalkoztatta a színészeket. S a főszerepekre alkalmas, leginkább keresett száz-százötven nevet sokan akarták.

Természetesen számított a költségvetés is. Hány forint van az adott felvételre. A magasabb gázsijú „nagyágyú” mellé fiatalabb színészek kerültek. S miután akkoriban ritka Volt az egyik színházból a másikba átszereplés, így a különböző színházak művészei a Filmgyárban, tévében, Rádióban találkoztak közös produkcióban.

A legjobb mégis a stúdióban volt. Nem a próbákon, a felvételen. A stúdióban bent áll a mikrofon előtt az összpontosító színész, s a hermetikusan szigetelt stúdióban ott zeng az emberi hang. Úgy, amint azt majd a rádióhallgató is hallja.

Amikor az ember a tökéletes csendben hallja Básti telt mély hangját, Váradi Hédi vagy Domján Edit csilingelősét, Bihari József zamatos, népies mondatait, Páger Antal kissé rekedtes, ám mindig pontos és hiteles alakítását, Lukács Margit csodálatos kiejtésű, mély altját, az különleges érzés.

Az írott szöveg ajkukon életre kel, az író - olykor több száz éve - leírt gondolatai feltámadnak, szárnyakat kapnak, hogy szerteszállhassanak az éterben a hallgatók agyáig, szívéig.

A stúdióban, a külvilágot kirekesztő csendben ott lebeg a színész hangjával együtt valami megelevenedett csoda, s körüllengi az embert az irodalom levegője.

Napról napra, felvételről felvételre új varázslat születik itt, a stúdiókban. Varázslat, mely az emberi hang révén akar beférkőzni azok lelkébe, akiket általában úgy szólítunk meg: Kedves Hallgatónk!

Ilyen is volt. Élt négy évet, kinevelt néhány szerzőt, aratott tucatnál több kedvező sajtókritikát, és őrzi könyvespolcomon négy vékonyabb könyvecske.

Az 1961. árpilis 15-ei Rádióújságom az első emlékét. „Könnyű a felnőtteknek! - Ifjúsági kabaré” - áll a színlapon, s a jó nevű - akkor még ifjú - szereplőgárda: Bodrogi Gyula, Verebély Iván, Rozsos István, Harkányi Endre, Káló Flórián, Hacser Józsa, Pálos Zsuzsa s még néhányan.

Rendezője Horváth Tibor volt. Profi a kabaréban. Még 1948- ban került a Rádióhoz rendezőnek, s az ő nevéhez fűződnek az 1958-ig Jót nevettünk! címmel jelentkező kabaréműsorok, melyeket a korán elhunyt Kékvölgyi Vilmos szerkesztett. Felvonult bennük Kellér Dezsőtől, Salamon Bélán, Kazal Lászlón, Bilicsi Tivadaron keresztül Darvas Szilárdig, Tabi Lászlóig az összes korabeli nagyság.

Csakhogy Horváth Tibor 1957-ben engedett az akkor formálódó Televízió csábításának, átigazolt oda, s nem volt elég erős nyaka az ottani fojtogatásokhoz. Ritkán kapott feladatot. így olykor vissza-visszajárt, s az igen jót tett a Rádió nevettető műsorainak.

Az 1961-es ifjúsági kabaré volt az első közös munkánk, s életre szóló barátságot kötöttünk. Ő tanított meg a kabaré műfajának fogásaira.

S miután a fiatalok szeretnek nevetni, az első sikeres ifjúsági kabaréműsor után elterveztem, hogy - amint lehet - egész sorozattal folytatom.

Ennek legnagyobb akadálya a szerzőgárda hiánya volt.

A kabaréírás szűk szakma. Még a drámaírókénál is szűkebb. Ugyanis ehhez különleges látásmód kell. Olyan, amelyik mindennek látja a fonákját, torz mivoltát, s azt képes úgy megírni, hogy legyen csattanója, amely nevetést fakaszt.

A felnőtt kabarénál lényegesen tágabb a tematika. Ott lehet politikai töltetű a humor, lehet pikáns, kétértelmű, olykor egy kis malackodást is elvisel, s erre volt is megfelelő, rutinos szerző-gárda.

Az ifjúsági kabarénak szűkebb a merítése. A kamaszkortól az első válóperig terjedő korosztály életéből kellett vennie témáit.

S a szituációk mellett nagyobb szerepet kellett kapnia az emberi jellemből fakadó visszásságoknak.

Jó példát adott rá annak idején Karinthy Frigyes a Tanár úr kérem! című kötetével.

Főleg a jellemekből, fura élethelyzetekből kellett humort teremteni.

1966-ra sikerült olyan ifjabb csapatot összeszednem, akikkel el lehetett indulni. Találtam tehetséget egyetemi diáklapban, napilapban, s volt olyan ifjú novellista, akinek prózája jó humoros vénát ígért, csak tanítani kellett, de az „így írunk mi” pályázói között is találtam ígéretes szatíraírót. Volt tanár-író is, s találtam az ifjúsági írók között is olyat, aki nem találta alantasnak a kabaré műfaját.

1966. november 13-án indult útjára a Valahol el kell kezdeni című műsorral az Ifjúsági Rádió Vidám Színpada.

Nem csak a hallgatóság volt rá vevő, a kritika is méltányolta az új szerzők friss hangját. Én is köztük voltam, rákaptam a mű-fajra.

S havonta, sorozatban jöttek az újabb és újabb bemutatók: Ne nevess későn! - Osztályfőnök a pácban - Velünk mindig baj van - Bújj ki a bőrödből! - Pillantás a tupír alá - Bungalovagok - Csókold homlokon a Múzsát! — A szemlélődés kora — Görbe szuper - és a többiek.

S miután az írásokban szerepeltek szülők, nagyszülők, tanárok is, így az ifjabbak mellett olyan nagy öregek is felléptek, mint Pethes Sándor, Balázs Samu, Peti Sándor, Bilicsi Tivadar vagy a középső korosztályhoz tartozó Kálmán György, Agárdy Gábor, Horváth Tivadar és hasonló nagyságok.

Azután bekövetkezett az az idő, hogy az itt feltűnt Radványi Ervint elszipkázta a felnőtt kabaré és szatirikus kötetei, majd a Televíziónál lett szerkesztő, G. Szabó Judit derűs kamaszlány könyveire a Móra Kiadó csapott le, a bölcsészből tanár korára novellista lett, az építészmérnököt, gépészmérnököt a szakmája jobban érdekelte, mint az írás, én pedig inkább rádiójátékokat, majd vígjátékokat kezdtem írni.

Az Ifjúsági Kabaré élt négy derűs esztendőt.

Az írásaikból kiadott köteteket: Farmernadrág és társai, Osztálybuli, Bújj ki a bőrödből, Talpcsiklandozással nem foglalkozom - a diákszínjátszók kezdték használni. Gyakran kaptam levelet, melynek írója büszkén jelentette, hogy ezzel vagy azzal az írással sikeres volt a prózamondó versenyen, s volt diákszínpad, amelyik ezekből a kötetekből összeállított műsorral végigtájolta a környező iskolákat.

Azóta változott a világ, durvult a humor is. A mai ifjú humoristák ajkán szinte percenként hangzanak el altesti kifejezések, s a poént az emberi végtermékek jelentik.

Durvult a közönség is. Röhög a szellemtelen disznóságokon.

Csak Karinthy Frigyes, Kellér Dezső, Darvas Szilárd, Romhányi József és a többiek csóválják fejüket az égi vadászmezőkön: „Ejnye, gyerekek, jobbat nem tudtok?...”

 Azért küldtek Macedónia vad hegyei közé, hogy hozzak onnan valami nálunk is használhatót. Akkoriban, a hatvanas évek második felében már jó kapcsolat volt az egyes országok rádiói között, szépen alakult a tapasztalatcsere, műsorcsere. Egyik formája volt, hogy a dramaturgiával foglalkozók összegyűltek hol egyik, hol másik tagországban, vitték magukkal szalagon azokat a műveket, melyeket érdemesnek tartottak átvételre, s vitték a művek tartalmi kivonatát, általában angol és német nyelven.

Abban az esztendőben, amikor rám került a kiküldetés sora, az Ifjúsági Rádió dramaturgiáját én képviseltem az Ohrid városában megtartott találkozón.

Szerencsés voltam ezzel a kiküldetéssel. Az akkor - Tito vezetése alatt - még államszövetségként működött Jugoszlávia talán legkevésbé ismert részébe vezetett utam.

Már a Belgrád-Szaloniki expressz ablakából is belekóstolhattam a vadromantikába, amikor a Vardar völgyében haladt a vonat. Nem sokkal a görög határ előtt, Bitola városában kellett leszállnom, onnan autóbusz kanyargott velem a hegyi szerpentineken. Fent, valószínűtlen magasságokban piciny falvak, a nagyobb helységek megállóiban a „hegyi járművek”, a szürke szamarak. Hátukon a fanyereg, azt meg lehetett pakolni, amivel kellett, csak a csacsik bírták a hegyi ösvényeket. Elhaladtunk a fél Balatonnyi Prespa-tó szöglete mellett, s egy magas hágóról megpillantottuk a Galicica hegyvonulat és az albán határhegység között fekvő csodálatos Ohridi-tavat. Fél Balatonnál nagyobb víztükör a sziklás hegyek ölében. Vize kék, húsz méterig átlátszó, de van, ahol mélysége meghaladja a 250 métert is.

S északi partján, szelídebb lankák tövében az ősi város, Ohrid. Ezer évvel ezelőtt egy ideig Macedónia fővárosa volt, később török uralom alá került, s csak 1912-ben szabadult fel a sok évszázados török elnyomás alól.

A tóparton fényes szállodasor, beljebb az óváros ezeréves bizánci templomokkal, az utcák emeletes házain fa kiugrók, a török negyedben a földszinten csupán ajtó s két kis ablak. Az asszonyok része, az egykori hárem, az emeleten sűrű faráccsal rejtve a bámészkodók elöl.

A Palas szállóban laktunk, a bemutatók egy nagy konferenciateremben folytak. Az asztalon papírhegyek, a napi kínálat: tartalomjegyzékek, a meghallgatások sorrendje. Mire átfutottuk, kezdődtek a bejátszások. Kitűnő volt a hangosítás, s a számunkra idegen nyelvű szöveg, színészi játék, zene, hanghatások érzékeltették, milyen lehet a mű.

Jellemző, hogy a bemutatókon Jugoszlávia minden tagköztársasága is képviseltette magát hangjátékkal. A bosnyákok csak-úgy, mint a szerbek, a horvátok vagy a szlovének, Crna Goraiak vagy a macedónok.

Délelőtt meghallgatások, délután szabadidő, este szakmai ismerkedés. Járhattuk a romantikus várost a március végi tavaszban, amikor ott már levelesedtek az orgonák. Kimentünk a kikötőbe, néztük a templomokat s a török korból itt maradt Ajan pasa dzsámiját, vagy felmehettünk a tó fölötti szirten magasodó Szent Kaneo-templomig, ahonnan végiglátni a tavat, le egészen a görög határig. A csarsija - a piac - szabad téren volt, szamárháton érkezett árukkal jöttek a falusiak. Hoztak szőtteseket, kézi kovácsolással készített birkakolompokat, tehénszarv markolatú hegyi bicskákat, melyek bírták még a birkanyúzást is, fanyergeket s remek agyagedények sorát. Könnyű volt eredeti szuvenírt venni.

Este tárgyalások, ismerkedés más országok műveivel, módszereivel.

A záró nap előtt kirándulás a török jellegét őrző Debaron keresztül a Bigorski-kolostorhoz. Busszal. Balra görgeteges sziklafal, jobbra százméteres mélységben a Crni Drim folyó, s albán sofőrünk - hithű muzulmán - hajtott, mint a meszes. Amikor aggályunkra a tolmács szólt neki, rövid volt a válasz: „Mindnyájan Allah kezében vagyunk!”

A jobbára faszerkezetes kolostorban forrásvízcsobogók, s a vendéglátás szabad tűzön sült birka darabolva s csak úgy, kézbe adva. Jóízű volt, éhesek voltunk, s akinek nem volt bicskája, rághatta a hatalmas cubákokat.

Örök élményem maradt az út, a táj, a hozadék pedig két-három tucatnyi mesejáték, ifjúsági hangjáték tartalmi kivonata s az emlék és a feljegyzések, melyik, hogyan hatott rám.

Egyik legjobbnak tartottam egy szlovén író mesejátékát egy szerencsétlenkedő, ügyefogyott sárkányról, mely betévedt egy királyi udvarba, s ott különféle kalandokba bonyolódott.

Úti beszámolómba és a lefordított anyagba is ezzel a címmel került be: Az ügyefogyott sárkány.

A mesejátékok Derera Évához és Molnár Magdához tartoztak, ők kínálgattak belőlük fordításra, átdolgozásra vagy alapötletnek saját hazai írógárdájuknak.

Kit érdekel ma már az, hogy édesapukája, az „Ügyefogyott Sárkány” egy dramaturgiai vadászúton lett zsákmány Macedónia vad hegyei között. Fő, hogy eljött közénk, magyar fia lett Csukás István tollából, s gyerek és felnőtt ismerőse, jó barátja ma is Süsü, a sárkány.

 Rádióműsor-felvétel nem létezik technikus nélkül. Igaz, ma már legalább hangmester a titulusuk, s gyakran mérnökök, de az egykoriak szakértelme sem volt kisebb. A stúdiófelvételeknél a rendezők többnyire kikötötték, ki legyen az adott hangjáték felvételénél a keverős és a magnós. Nagy segítséget jelentett szakértelmük, a fülük pedig olyan éles volt, hogy a legkisebb hibát is észrevették, s idejében szóltak a rendezőnek, hallgassa csak vissza az előző egy-két percet. Ilyenkor kibukott a legkisebb hiba is.

A stúdióban dolgozóknak úri dolguk volt. Mindig az épületen belül dolgoztak a stúdiók melegében, nyáron klimatizált hűvösében, s az éjszakai felvételek után rádiós gépkocsi vitte őket haza.

Volt egy másik részlegük is: a Külső Közvetítő Csoport. Ennek munkatársai végezték a házon kívüli, külső felvételeket. Ők voltak a szakma frontkatonái. Bejárták az országot Szentgotthárdtól Vásárosnaményig, utaztak forró nyárban és hóval befútt utakon, s szállásuk a hatvanas években igen változatos volt. Olykor - ahol volt - szálloda, másszor kollégium, bányász, traktoros vagy építőipari munkásszállás, néha parasztházak télen fűtetlen tisztaszobái.

Nagyobb hangfelvevő kocsikkal jártak, többnyire hármas csapatban. Volt a felvételek minőségén őrködő keverős. Az ő feladata volt a helyszínen a mikrofonok célszerű beállítása. Nagyobb zenekari felvételeknél, nyilvános műsoroknál ott ült a felvétel színhelyén, miközben a magnós a kocsiban rögzítette a felvételt. A kábeles feladata volt a felvétel lehetőségeinek megteremtése az áramnyerő forrástól a felvételi mikrofonokig és a kocsiig.

A munka, amíg fizették a túlórákat, és a kiküldetési díj is tisztességes volt, még jövedelmezett is.

Később, amikor a napidíj nem emelkedett, s már egy üzemi ebédre is alig futotta, a kiküldetés ráfizetést jelentett. Emiatt zúgolódtak is, de csinálták becsülettel. Szerették a munkát, s a körülmények lassan életformává váltak. Nekem a külsőfelvételeknél többnyire állandó csapatom volt. Netoliczky Tibi, Samu Lajcsi, Varga Gyuri, olykor Jánosi Bence. Összeszokott csapat. Nem ismertek lehetetlent. Nem volt elháríthatatlan műszaki hiba, megoldhatatlan feladat számukra.

Járták az országot, ismertek minden olcsó kisvendéglőt, ahol futotta napidíjukból meleg vacsorára, s nem zúgolódtak, ha az éjszakai szálláson nem volt fürdőszoba, de még kézmosó sem bent a hálóhelyen.

Vigadó tér, balszélen Bakonyi László a Magyar Rádió helyszíni közvetítéseinek műszaki vezetője, a mikrofonnál Erdei Klári bemondó.

A Külső Közvetítő Csoport vezetője, nevelője - kezdetben - Bakonyi Laci bácsi, az „Atya” volt. Régi postatechnikus, még a kezdet, a Telefonhírmondó idejéből. Együtt korosodott a magyar rádiózással.

Helyettese, majd örök eltávozása után utóda, Hübel Matyi lett. Jóval fiatalabb volt elődjénél, de a beosztottak jószerével a fiai lehettek volna.

Ö amolyan ezermester volt. Kisujjában voltak a felvevőkocsik, a technika, de - miután azt is tanulta - értett az órásmesterséghez, s amikor megjelentek a háztartási gépek, azoknak is tudója lett. S akkoriban, amikor a javításokat még - gyakran lassú - állami javító cégek végezték, minden külső felvételre járó riporter tudta: ha szorul a hurok, Matyira lehet számítani. Hétvégén, szabadidőben vállal egy kis fusi munkát is. Családapa volt, s a Rádió szűkmarkúan fizette dolgozóit.

Én 1968-ban vettem igazán nagy hasznát tudományának. Akkoriban Szentendrén, fent a hegyen volt egy 2,5x3 méteres, piciny faházikónk. A környéken se víz - azt forrásról hordtuk -, se villany. Igaz, pótolta a viharlámpa, viszont közeledett az olimpia, s mi akkor fent voltunk a hegyen. Elemes táskarádió még nemigen volt, s ha volt, sem tellett rá, így eszembe jutott, hogy gyermekkoromban, szülőfalumban volt egy kristálydetektoros, fülhallgatós rádió. Ahhoz nem kell se villany, sem telep, sem elem. Csak egy rézdrót két fa közé.

Megkérdeztem Matyit, tudna-e nekem ilyet fabrikálni? Tudott. Két mandulafa közé feszített rézdrót fogta fel az éterből a hangot, s kristálydetektor tette hallhatóvá egy réges-régi fülhallgatón. Valahogy úgy, mint jó negyven esztendővel azelőtt, a magyar rádiózás kezdetén.

S fent - az akkor még eléggé néptelen hegyen - házikónk előtt a holdvilágnál üldögélve, a szomszédos rét tücsökzenéje kíséretében a fülhallgatóból hallgathattuk az olimpiát. Igaz, kissé halkan, de tisztán, érthetőn.

Segített rajtunk a feltámadt ősi kristálydetektor.

Sok titkot rejt az ország az utazónak. 1957 tavaszán volt egy időszak, amikor meghatározott feladat nélkül járhattam az országot azzal a kikötéssel: „hozz valami érdekes műsort”.

Így vetődtem Zemplénbe, Gönc községbe. Valaha mezőváros volt, járási székhely, nevét manapság már csak a kertkedvelők tartják számon a „gönci magyar kajszi” barackfajtáról.

Itt ismerkedtem össze a vidék legjobb ismerőjével, Tóth Mihály útmesterrel. Hozzá tartoztak az akkor még makadámos országutak Gönctől Hollóházáig, Pálházáig, s onnan délnek Sátoraljaújhelyig. Ő fogadta fel az útkaparókat, akik az útmenti árkok földjével javítgatták a kátyúkat, s csekély bérük mellett övék volt az útszéleken szárba szökkenő füvek kaszálási joga. Ez az állattartást tette számukra lehetővé. Az útmester hatvan fölött járt, afféle helyi polihisztor volt, s örült, hogy bennem érdeklődőre talált.

Mutogatta Göncön a középkorra emlékeztető huszita házakat, melyeknek csak emeletnyi magasságban volt rácsozott ablakuk, s bejáratuk lentről egy szűk ajtó, mely lépcsőre nyílt. Egy ember egy szál karddal fogadhatta itt a támadókat.

Tudott ám ennél sokkal érdekesebbet. Egy olyan rejtélyt, melyet már a háború előtt is szeretett volna megfejteni. Göncről a Pálháza felé vezető országút mellett, bent, az erdős hegyek között van egy hegyből fakadó forrás. A nép - s még a mai turistatérképek is - Mátyás király forrása néven tartották számon. Mellette egy tisztáson valaha nagy majálisokat tartottak a környékből odasereglők.

Ennek a forrásnak a vize nem az itt elvárható tíz Celsius-fokosan bugyog ki a hegyből, hanem alig két-három fokosán. Vagyis jéghideg. Mintha csak a bent olvadó jég táplálná. Talán egy jégbarlang?

Az útmester a rejtély megfejtése érdekében meg is tette, amit tehetett: vagy 10-15 méteres tárót vágatott a hegy oldalába. Ennyire futotta lehetőségeiből. Kimentünk a táróhoz, kinyitva deszkaajtaját, odabenn a gerendákon késő tavasszal is deresedés, jegesedés látszott. Meg kéne fejteni a titkot.

Hazajövet megkerestem a Geológiai Technikumot, hogy tanáraival tanácskozzak. Érdekelte őket a dolog. 

Kijöttek vízhőmérővel, az is csak két fokot mutatott. Nézegették geológiai térképeiket, s úgy vélték, hogy itt a vidéken, ahol a középkorban ezüstbányák voltak, az északi oldalban talán egykor bányajáratok lehettek, melyeket hóval fújt be a szél, s az eljegesedve ma is bent van a hegyben. Bár lehet, hogy valóban jégbarlang.

Remek nyári gyakorlóterep a geológustanulóknak. Jön a nyár, s közösen kezdtünk kutatótábort szervezni a hegy titkának megfejtésére.

A fiatalokat felvillanyozta a feladat. S összejött a kutatáshoz minden. Sátrak, szerszámok, az útmester bányafát is szerzett ott helyben, s vártuk a nyári szünidőt.

Ám a sors közbeszólt. 1957 tavaszán tört ki az utolsó magyarországi gyermekparalízis- (gyermekbénulás-) járvány. Oltóanyag még nem volt, s a járvány gyermek- és ifjúsági közösségekből szedte áldozatait. Kolléganőm, Derera Éva Miska fia is megkapta. Vastüdővel lélegeztették, s csak szeme élénk csillogása jelentette a reményt. Jómagam kislányomért, Jutkáért aggódtam.

A járvány terjedését csak az fékezhette, hogy a gyermekeket, fiatalokat nyáron nem viszik közösségbe. Sem üdülni, sem táborba, maradjanak otthon, szeparáltan, míg múlik a járvány.

Ilyen körülmények között nem volt ember, aki vállalni merte volna egy nyári tábor létrehozását.

Hiába volt minden előkészület, a kutatótábort le kellett fújni. Később sem jött létre.

Néhány esztendeje családommal a zempléni hegyekben csalinkáztunk. Megtaláltuk Mátyás király forrását. Vize változatlanul jéghidegen tört elő a hegyből. Az egykori tárót az útmesterrel együtt eltemették az évtizedek. Ám a rejtély - alighanem mindmáig - rejtély maradt...

A ma már legendás Aranycsapatnak s az akkori eredményes magyar futballnak volt egy komoly hátulütője is. Az, hogy a fiatalok szemében és törekvéseiben többet ért egy „arany láb”, mint az ország összes tudós koponyája. Vagyis: a tudásnak nem volt becsülete.

Az Aranycsapat zöme a forradalom bukása után külföldön kereste boldogulását; az Albert-, Göröcs-, Tichi-, Bene újjászületés még nem kezdődött meg, így nyílott egy rés az ifjú fejekben más célok elérésére is. Én a tudást szerettem volna népszerűsíteni. Nem voltam egyedül. Hasonlóképpen gondolkozott a filmet még csak tanuló Szabó Pista s a Rádió zenei forgatócsoportjának vezetője, Kárpáti Dezső is.

Nem tudom már melyikünk hallotta, hogy Olaszországban, a rádióban van egy kvíz nevű műsor, ahol a tudással, sok-sok érdekes kérdésre adott válasszal komoly pénzeket nyernek a játékosok, s az ország feszülten drukkol nekik. Ennyit tudtunk mindössze. A műsort nem hallottuk, forgatókönyvet, módszert nem láttunk, műsorcsere sem volt, csak a kósza hírből hallott ötlet.

- Ilyesmit kéne csinálnunk! - született meg az elhatározásunk. Világosan tudtuk ugyan, hogy nálunk komoly díjazás számításba sem jöhet, de éreztük, a tudásnak, ötletességnek, kreativitásnak lehet közönségvisszhangja.

Csinálunk mi is ilyen műsort! - határoztuk el Szabó Pistával. Újpesti lakásunk utcai szobájában fel-alá járkálva ötlöttük ki a műsort. A címben benne kellett legyen a verseny, a versengés, de a verseny szó akkoriban már a legelkoptatottabb magyar szó volt. Rákosiéit alatt annyi mindenben „versenyeztették” az embereket, hogy már a hátuk is borsódzott a szótól.

Valahogy nekem pattant ki a fejemből, hogy van a magyar nyelvben egy vetélkedik ige, melyből azt főnévvé alakítva ki-tűnő műsorcím lehet: vetélkedő.

A benne résztvevők feladatokat, kérdéseket kapnak, melyeket meg kell oldaniuk. S miután középiskolás fiatalokkal akartuk kezdeni, jutalomnak elégségesnek tűnt cukorka, csoki, alma, esetleg könyvek.

Osztályvezetőm: Sándor Gyuri (nem azonos a humorista S. Gy.-gyel) áldását adta az ötletre, s összeállt a stáb. Kettőnkön kívül Huszár Mari mint szerkesztő, Kárpáti Dezső mint zenei szerkesztő, Vadász Gyula mint rendező.

Szerencsére a Rádió stúdiói a belső részben voltak, azokat nem lőtték szét az orosz tankok, s a III-as és a Xlll-as stúdió alkalmas volt úgy hatvan-hatvan főnyi közönség befogadására. A műsort - hogy izgalmasabb legyen - fiúk-lányok közötti vetélkedéssé akartuk tenni, kapcsolással. Miután akkor még külön fiú és lányiskolák voltak, így összecsapásra az Eötvös József fiúgimnázium és a Szilágyi Erzsébet lánygimnázium tanulóiból verbuváltuk a résztvevőket.

A kérdéseken, feladatokon kívül műsorszámokat is terveztünk. A jeles színész: Bárdy György kitűnően tudott színész-társakat parodizálni, s ez feladat is lehetett. Bitskey Tibor akkoriban a lányok bálványa volt, ő mondjon verseket a lányoknak a XlII-as stúdióban, a hármasban pedig Törőcsik Mari a fiúknak.

O akkor volt végzős főiskolás a Színművészeim, de már is-merték a Körhinta című Fábri-film révén. Szabó Pista mint fő-iskolás társ győzködte őt, jöjjön el. O sokáig szabadkozott, mivel annak előtte még sohasem állt a Rádió mikrofonja előtt; s tartott a versmondástól és a közönségtől is. Végül mégis kötélnek állt. Burns Falusi randevú című versét mondta.

Ebben az első vetélkedőben már sok későbbi műsor elemei megjelentek. Miután a játékra meg kellett nyerni a közönséget, volt tréfás bemelegítő játék, hang és zajrejtvény, fel kellett is-merni parodizált színészeket, összemontírozott zenéket. Volt egy zenés, zajos történet is, melyre közvetítést kellett kitalálnia a versenyzőnek. Ebben egy Zeitler Gabriella nevű diáklány remekelt. Végül a versenyzők tudásának mérésére volt már „dupla vagy semmi” is.

A diákközönség remekül szórakozott, pedig a körülmények még ridegek voltak. A névsort előre le kellett adni a kaput őrző pufajkásoknak, a stúdiófolyosóról az emeletre vezető lépcsőn géppisztolyos, pufajkás őr állt, de ez mit sem számított: játszottunk, vetélkedtünk.

Miután első próbálkozás volt, az idő múlt, hiszen senki sem beszélt papírról, mint előtte annyiszor, hanem ki-ki mondta a magáét felszabadultan.

A majd háromórás felvétel bennünket, játékmestereket - e szó is akkor született - alaposan kifárasztott, pedig azután jött csak a neheze. A három óra legjavából hetven percet kellett csinálni úgy, hogy a műsor derűje, spontaneitása el ne vesszen. Ebben a Rádió akkori legjobb vágó-technikusa, Balogh Tibor segédkezett.

S 1957. április 3-án először mondta be a jeles bemondó, Pintér Sándor: Vetélkedő. Kedves hallgatóink az Ifjúsági Rádió derűs, zenés műsorát közvetítjük a Magyar Rádió III-as és XlII-as stúdiójából. Játékmester: Padisák Mihály és Szabó István.

Senki sem gondolta akkor, hogy Magyarországon egy műfaj kezdi el mindmáig tartó hódító útját. S azt sem, hogy a nemzet-közileg használt kvíz szó helyett még az amerikai magyarok is a vetélkedő megjelölést használják.

 Az, hogy a Magyar Rádió megszólaltathatta a vidék Magyarországát s egész hazánkat az ötvenes években, elsősorban a gépkocsivezetők érdeme volt.

Többnyire ócska, kimustrált gépkocsikkal borzalmas utakon járták az országot, olykor megállva kisebb javításra, s gyakorta ragasztva defektes kerekeket. Embert próbáló feladat, s nem volt ritka a havi háromszázötven-háromszáznyolcvan munkaóra sem.

Igaz, megfizették őket. Megkapták a túlórát, a javításért is járt pénz, akkor még elviselhető volt a kiküldetési díj is, úgyhogy előfordult: két-három gépkocsivezető is magasabb havi fizetést kapott a borítékban, mint a Magyar Rádió elnöke. 

Ma is felrémlenek előttem a nevek és az arcok: Kopcsik Barna, Heitler Sanyi, Dávid Jancsi, Somogyi Imre, Ferencz Sanyi, Udvardi Pista és a többiek. Mind-mind külön egyéniség volt.

Legkarakteresebb volt köztük Dávid Jancsi. Negyvenes, kissé dugóalkatú, erősen kopaszodó ember volt, határozott s kicsit különc is.

Egy 1945-ben, a Magyarországi Amerikai Katonai Misszió által használt, Intercontinental típusú autóval járt. Furgon nagyságú volt, elöl a vezetőülés, hátul a beépített magnetofon és még ülések.

Kezdetben ugyanis egy gépkocsihoz három ember tartozott: a gépkocsivezető, a technikus és - egy többnyire idősebb - kábeles, aki a vastag, gumibevonatú elektromos zsinórokat huzigálta a sokszor ötvenméternyire levő áramforráshoz vagy felvevőhelyhez.

Aztán először a kábelest szüntették meg, majd a gépkocsi-vezetőket kiképezték technikussá, s a három ember helyett maradt egy.

Szálloda jó ha a megyeszékhelyeken volt, riportutakon aludtunk bányász legényszállón, traktoros szállón, falusi tisztaszobákban, kollégiumokban.

Étterem vagy helyi étkezési lehetőség sem akadt mindig. Dávid Jancsi ezen könnyen segített. Volt nála egy összeszerelhető gyorsfőző, s amíg a riporter tájékozódott, előkészítette a felvételt, azalatt ő elővette a magnó alól a gyorsfőzőt, elővarázsolta edényeit, és főzte az ebédet. Aki vele ment riportútra, sohasem maradt éhen.

Csak a szakácssapka hiányzott a fejéről, köpcös, pocakos alkata amúgy is étkes szakácsra vallott.

Ismerte az ország összes jó beszerzőhelyét. Amikor a riporterrel csupán ketten voltak, felvétel után üres volt az egész hátsó rész. Előkerültek a ládák, zsákok, s Zalában ősszel megpakolta remek bőralmával. Az egri piacon csodálatos, zamatos csorgó levő körtét lehetett kapni, kukoricát pedig sok helyütt. Az is kellett. Jánosunk ugyan a Rózsadomb túlfelén, Zöldmálon lakott családi házban, s város ide, város oda, disznót is hizlalt. Hátul az autóban elfért néhány mázsa csöves kukorica. Csak úgy, ömlesztve. Pestre érve útja először hazavezetett, ki kellett rakodni azt, amit családi használatra hozott, majd hazavitte a riportert - aki legfeljebb ha némi gyümölcsöt vagy egy-két demizson bort vásárolt valahol -, s csak utána állt be a garázsba.

Jó sofőr volt, bátor és vagány. Gépkocsiján nem négy egyforma kerék volt, hanem elöl kisebbek, hátul majd kétszer akkorák. Magas járatú autó volt. Amikor a mohácsi-szigeti árvízhez vitt le bennünket, volt, hogy az autó térdig érő vízben gázolt, de ment. Mindig odaértünk a helyszínre.

Lélekjelenléte is volt, s reflexei is remekül működtek. Egy ízben Miskolc irányából jöttünk hazafelé - tisztes tempóban -, amikor a jobb első kerék durrdefektet kapott. Imbolygás, de sikerült megfogni a kocsit. Szerencsére szemben nem jött autó.

Volt első pótkereke. Gyerünk tovább. Alig néhány kilométer, és a jobb hátsó kerék belsője purcant ki. Pótkerék nem volt, s a belső javíthatatlanul végighasadt. Elfáradt szegény.

Mit lehet tenni? Elő kellett venni a durrdefektes elsőt. Javítható volt. S János a majd kétakkora jobb hátsó helyére feltette a jóval kisebb elsőt.

Alkonyodott már. Nem messzire voltunk Gyöngyöstől. Gyors döntés. Ott van szálloda, megalszunk, aztán reggel meglátjuk.

Hol voltak akkor még szervizek, gumijavítók, vásárolható gumik és kerekek? Még álmunkban sem. Kivált egy ilyen kocsira, amelyből alighanem ez az egy szaladgált az országban.

Mit lehetett tenni? Elöl és a jobb hátsó helyén kis kerékkel, a bal hátsónál majd kétakkorával elkezdtünk döcögni Pest felé. Valahogy úgy, mint az egyik lábát húzó sánta kutya. Reggel indultunk Gyöngyösről, délután háromra értünk be a Rádióba. De beértünk! S ami fő: megúsztuk a durrdefektet, s a gépkocsit is hazahozta Dávid Jancsi.

Kemény, rideg sors volt akkoriban a rádiós élet. Manapság a kis doboznagyságú magnók és a mobiltelefonba épített filmfelvevők korában szinte elképzelhetetlen.

Pedig akkor szinte naponta meg kellett küzdeni egy-egy vidéki felvételért sokféle s gyakran váratlan nehézséggel. Bírtuk. Igen kevés fizetésért számtalan nehézség közepette, de szerettük ezt a munkát.

S az akkoriak, a sok mindent kibírók vállán épült fel a mai rá¬diózás és a belőle kisarjadt televíziózás is.

Igaz, fél század is eltelt már azóta.

A vitát rábízom az okoskodó történészekre, én csupán néhány képet villantok fel a magam emlékeiből.

Fiatal íróként kerültem a Rádióhoz. Természetes, hogy feszülten figyeltem, mit mondanak a „nagyok” ott az írószövetségben, s mit ír a szövetség lapja, az Irodalmi Újság.

Mi, rádiósok - főleg a köznép - jól érzékeltük, lassan feszegetik a diktatúra korlátáit.

Nagy visszhangja volt a „Kucsera elvtársról”, a szemellenzős pártember képéről írott cikknek, bátorságot is adott a vélemények szabadabb kibontásához.

Aztán megalakult a Petőfi Kör. Többen jártunk oda. Legemlékezetesebb volt számomra az a gyűlés, melyet a Néphadsereg Központi Tisztiházába hirdettek meg. A terembe nagyjából ezren férhettek be, ritka kincs volt a meghívó.

Összesen tán kettőt sikerült szereznünk. Stenciles, sokszorosított papír volt.

A sokszorosítógép pedig szigorú zár alatt. Mégis sikerült lehúznunk majd ötven meghívót. Mehettünk.

Szerencsénkre időben érkeztünk, mert - amint kiderült - mások is hamisították a meghívókat, végül is vagy nyolcezer ember gyűlt össze. A később érkezőknek már csak az udvaron jutott hely, hangszórókon hallgathatták a szónokokat. Déry Tibor, Tardos Tibor, Fekete István és mások szabadság felé mutató szavai megdobogtatták a szíveket...

Október 23-án többen csatlakoztunk az egyetemisták tüntetéséhez.

A Bem-szobor előtti tömeget, Bessenyei Ferencet, Sinkovits Imrét, a csatlakozó katonafiatalokat, a teherautón érkező munkásfiatalokat s a lelkesedést nem lehet feledni. A korabeli film-felvételeket alighanem az egész ország ismeri.

A Kossuth térre már nem mentem a tömeggel. Újpesten laktunk, Jutka lányom alig múlt egyéves, haza kellett mennem.

Este a rádióban hallottam a pártfőtitkár, Gerő Ernő vérlázító beszédét. Tudtam: ebből robbanás lesz.

Másnap reggel már puskaropogás, a rádióban zene, felhívások. Tíz deka lisztünk volt odahaza, s egy csöpp gyerek. Háborús generáció voltam, tudtam, élelmet kell venni, amíg lehet.

Az újpesti piac mellett, a városház oldalán levő téren, a szovjet emlékmű talapzatán pillantottam meg az első hősi halottat. Fiatal ember volt, nemzetiszín zászlóval letakarva.

A rádióban még mindig, sőt a következő napon is, fegyverletételre szólító felhívások.

A következő napon már Nagy Imre megnyugtató szavai. Gyalog indultam befelé - a villamosok nem jártak -, de az Astoriánál golyózáporba kerültem. Nem lehetett tudni, kik kit lőnek.

Képtelenség volt továbbmenni. Zuglón, Pestújhelyen, Rá-kospalotán át, kerülővel értem haza Újpestre.

Két nap múlva már bejutottam. Akkor alakult meg a Magyar Rádió Forradalmi Bizottsága és a Szabad Kossuth Rádió.

Félreállított régi rádiósokkal és azokkal a társaimmal, akikkel együtt beszélgettünk előzőleg a helyzet tarthatatlanságáról, jártunk a Petőfi Körbe.

A Rádiónál azokban a napokban sokan voltak tanácstalanok, aggódók a helyzet alakulása miatt.

Én - mint az első és egyetlen ifjúsági riporter - azon járattam eszemet, milyen ifjúsági műsort kéne adnia a Szabad Kossuth Rádiónak.

Mert az, hogy a Rádió nem maradhat az ifjúság hangja nélkül, természetes volt. S műsor címe is eleve adódott: Forradalmi Ifjúság.

Hamar összeszedtem a csapatot. Jómagam mint szerkesztő és riporter s ifjú bedolgozó munkatársaim is azonnal kéznél voltak: Kovács Juli, Szabó Pista, Sztankai Jóska.

Hangfelvevő kocsi, hordozható magnó nem volt. írott riportokat, híreket kell gyűjteni. Kiosztottuk a feladatokat: Juli utcai képeket hoz a forradalmi városból, Szabó Pista a Főiskola eseményeiről számol be, Sztankai Jóska híreket gyűjt, én pedig megyek a szomszédba, az egyetemi fiatalok főhadiszállására...

És mentünk. Látni, gyűjteni a Forradalmi Ifjúság című műsor első adásának anyagát.

Akkor még nem sejtettük, hogy az első egyben az utolsó is lesz...

Ám nem ette meg az enyészet. Régi kézirataim között, megsárgult, több mint fél évszázados papírlapok hitelesen őrzik az akkor leírtakat.

Nyolc gépelt oldalas írásom rövidített - ám szó szerinti - be-számolója adjon hiteles képet arról, aminek ifjú riporterként tanúja lehettem...

Forradalom van Magyarországon! Nemzetiszín karszalagos fiatalok járják az utcákat. Egyetemisták és munkások. Nagy becsülete lett az egyetemista névnek. Győztek ők egy olyan harcban, melyre büszke lesz a világtörténelem. Ma más a forradalom, mint tegnap vagy tegnapelőtt volt. Most a béke csatáját kell megnyerni.

Az egyetemen katonás rend. Nagy szemű kunfajta legény az őrsparancsnok, magas és vállas. Dévay Józsefnek hívják, adjunktus a fizika-kémia tanszéken. Nevek és őrhelyek pattognak száján, és a táblán piros krétával kialakul a REND.

- Őrség figyelem! Váltások rendje: nappal háromóránként. Éjszaka kétóránként. A készültségi egység nem hagyhatja el az őrszobát. A járőrök pedig vigyázzanak! Kérlek benneteket, nagyon vigyázzatok...

Vigyáztak éjszaka is. Jelentést kaptak, hogy a szomszédos Csendes étteremben egy AVH-s rejtőzik. Érte mentek, lefegyverezték, átadták a rendőrségnek. Az utcán is összegyűjtik az elszórt ÁVH-s igazolványokat. Már több mint kétszázat őriznek. Átadják majd az illetékeseknek, ha eljön az ideje.

Vigyáznak a rendre és a fegyelemre. Vigyáznak, ne legyen pánik. Mert néha bizony ki-kitör az is. Szakavatatlan kézbe kerül a fegyver, s könnyen elsül. Lövésre pedig lövés felel. Ki tudja honnan és hová és miért? Az emberek meg futnak a lövések elöl. Okuk van rá. Az egyetemi nemzetőrség kivonul, és rendet teremt. Lefegyverez, ha kell. Ha kell pedig tanít. Megtanítja a fegyver használatát.

- Fegyvert adunk minden fiatal kezébe, aki azt kéri, de ennek feltétele van: be kell lépnie a nemzetőrségbe... 

. ..Az egyetemen most alakul a nemzetőr század, mely katonai szervezetként működik, az egyetemi katonai tanszékek segítségével.

(Abban az időben hároméves kötelező katonai szolgálat volt, de az egyetemistákat nem hívták be. Ők az egyetemeken működő katonai tanszékeken kapták meg az elméleti képzést, a gyakorlatit nyaranta, s az egyetem elvégzése után egyben tartalékos tisztek lettek.)

A katonai előadóból rögtönzött őrszobában ott tartózkodik Döbrentei Lajos őrnagy is. Őt bízta meg az Egyetemi Forradalmi Tanács a nemzetőr század megszervezésével.

-Amilyen gyorsan csak lehet, megszervezzük a nemzetőr századot - mondja Döbrentei őrnagy. A körülállók arcán látni, szeretik, becsülik, vezetőjüket. Ennek külön története van.

Amikor október huszonharmadikán tüntetni indult a magyar ifjúság, az Egyetemmel együtt a katonai tanszék tisztjei is kivonultak. Az első sorban lépkedett Döbrentei őrnagy. Amikor pedig a Bem-szobornál elhangzott a követelés: „Kossuth-címert és magyar egyenruhát katonáinknak!” - ő akkor, abban a pillanatban levette magáról a szovjet mintájú címert. Pár perc múlva a szomszédos Bem-laktanya őrzászlóalja is követte példáját. A katonák lerángatták magukról a gimnasztyorkát, köpenybe bújtak. És magyar köpenyben, magyar szívvel tiporták meg az idegen mundért, és lelkes éljenzéssel csatlakoztak a felkelőkhöz...

Ez volt az utolsó perc, amikor az Egyetem mint testület együtt volt. Ezután csoportokra szakadoztak. Ki a barikádokra ment, ki a kórházakba, ki a gyógyszerraktárakba... Mindegyikük vállalt valami szerepet. A tanszék tisztjei is szétszóródtak. Ki itt harcolt, ki ott. S volt, aki ott volt október huszonötödikén, a véres csütörtökön az Országház előtti békés tüntetésen, amikor az AVH-sok tüzet nyitottak...

Most megint együtt vannak, hallgatják Döbrentei őrnagyot.

- Még ma délután megalakítjuk az Egyetemi Forradalmi Katonai Tanácsot. Nemzetőr századunk katonai szervezet lesz katonai fegyelemmel, katonai feladatkörrel. Tiszti járőröket szervezünk. Terveink szerint átvesszük a Rákóczi út védelmét a Nemzetiig, majd a Nemzetitől a körúton a József utcáig, onnan pedig a Bródy Sándor utca és Múzeum körút sarkáig terjedő rész egész védelmét. Vigyázunk a közvagyonra, a rendre. A nemzetőr század tagjai egységes igazolványt kapnak, mely fegyverviselés¬re is jogosít. Mindazokat a fegyvereseket, akiknek nincs az Országos Forradalmi Tanácstól vagy a Nemzetőrségtől fegyverviselési engedélyük, lefegyverzik vagy beléptetik a Nemzetőrség kötelékébe. Magányosan kószáló fegyveresek, akik a közrendet veszélyeztetik, nem lesznek többé...

Tisztek jönnek. A Vöröskereszt »az egyetemisták segítségét kéri. Külföldi gyógyszerszállítmányok érkeztek. Szakszerű lera-kás, raktározás - ez volna az egyetemisták feladata - és a szállítmányok védelme.

A nemzetőrök és forradalmárok vegyészmérnökjelöltté alakulnak vissza. De az őrparancsnok már határozott. Csak a legtapasztaltabbak, az ötödéves vegyészmérnökök mehetnek. A gyógyszer most életet jelenthet... és az ötödévesek már majdnem végeztek. Legjobb, ha ők mennek.

Mindenki egyetért a javaslattal... És újra nyílik az ajtó, újabb feladatokhoz kér segítséget a nép. Kér és kap. Az egyetemista ott segít, ahol tud...

Dél van az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Dél egy forradalmi napon, 1956. október 30-án. A ma ezer és ezer feladata, áll az egyetemisták előtt, és a jövő ezer és ezer gondja...

1956. november 4-én kora reggel kelvén a rádiókészülékből Nagy Imre kétségbeesett segélykérése hangzott el a világ népeihez. Messziről ágyúzás, fegyverropogás hallatszott. Megint elkezdődött! Tudtam, újpesti otthonunkból hiába is indulnék el a Rádióba. Ott megállt a munka, a felhívás valahonnan a Parlamentből megy a lakihegyi adóra, amíg mehet.

A fegyverropogás erősödött, közeledett, majd távolodott s ismét közeledett. Estére ide is elért. A szovjet tankok is. Az előttünk levő térről tüzeltek ágyúikkal valami közeli célpontra. Később kiderült, a Könyves Kálmán Gimnáziumra, ott voltak ellenállók.

Villanyt nem lehetett gyújtani, az ablakot pokróccal fedve sötétítettünk, akár a háború idején. A földre kuporodtunk, ha ne-tán géppisztolysorozat tévedne ablakunk felé, ne érjen bennünket. Tizenhárom hónapos Jutka lányunk bömbölt a sötétben, muszáj volt egy padlóra tett bögrében mécsest gyújtanunk.

A rádióból vártunk volna valamiféle híreket, de csak Nagy Imre felhívását ismételték, aztán az is elhallgatott. Alighanem másnap valami távoli, gyenge adóból, ismeretlen hangon kezdték beolvasni egy magát Munkás-Paraszt Forradalmi Kormánynak nevező csoport felhívását. Tudtam, csak valamelyik gyenge vidéki adó lehet. Alighanem a szolnoki. Eltelt néhány nap, míg különböző gócokban tartott az ellenállás. Aztán elhallgattak a fegyverek, síri csend.

Ismét megkíséreltem, hogy begyalogoljak. Itt-ott tankok, szovjet katonák. Készenlétben, mint a börtönőrök. Egy ismét leigázott civil lakosságra felügyeltek.

Bródy Sándor utca. A Nemzeti Múzeum patinás vaskerítése kidöntve, a Múzeumkertben tankok állomásoztak. Sok tank. A Rádió épületéhez közeledve borzalmas kép fogadott. Az utcai fronton a második emelet jó része ágyútűztől beszakadt az első emeletbe. A kapu - mily csoda - megmaradt. Az udvaron törmelék, kitört ablakok üvegcserepei és néhány kolléga. A közelebb lakók már egy-két napja bemerészkedtek. Kezdték a tégla-, cserép- és üvegtörmelékeket kupacokba húzni.

Az én szobám a hátsó épületben, az egykori Esterházy-palotában volt, ablakai a garázsudvaron át a Múzeum utcára néztek. Itt nem volt pusztulás. Csak a könyvek, papírok, levelek voltak szanaszét szórva, s néhány fiók nyitva.

- Úristen! A szalagok!

Akkor már hetvennyolcas fordulatú nagy szalagokra vették az adásokat, volt szalagtár is, ahol nyilvántartották, őrizték öltét. Ám az éppen munkához kellő kis riportrészletek, betétek általában - igaz, szabálytalanul - a szerkesztők szekrényeiben, fiókjaiban időztek. Veszem elő a kis, néhány perces betéteket. S akkor saját anyagaim között egy idegen szalag. A sportrovaté.

A sportosok szerkesztőjétől, Roska Miklóstól kértem kölcsön még október elején, amikor az egyórás olimpiai előkészítő nagy-műsort csináltam. S kellettek a fociközvetítések is. Így került hozzám az a szalag, melyen az egykori londoni 6:3-as diadalt közvetítette Szepesi.

Már régen vissza kellett volna adnom, de megfeledkeztem róla. Itt van a fiókomban. Melbournben már folyik az olimpia, Szepesi is kint van, Roska Miklóssal bejövet nem találkoztam.

Viszont a sportrovat szobái az utcai fronton voltak. Pont ott, ahol rárogyott a fölötte levő emelet. Ott alighanem minden tönkrement.

Megkönnyebbült sóhaj. Ember még nem örült úgy annak, hogy valamit hanyagul elfelejtett, mint én akkor annak a pár perces szalagocskának.

- Megmaradt a 6:3! Megmaradt!

Napok múltán találkoztam Roska Miklóssal. Mondtam, van egy tartozásom, amit nem adtam vissza.

- Igen, a 6:3. Isteni szerencse, hogy nálad maradt.

Később kiderült, kint maradt az Aranycsapat, Szepesi sem jött haza néhány hónapig Ausztráliából, de a közvetítés legizgalmasabb részleteit, a gólokat őrzi a szalag.

Az elmúlt több mint fél század alatt sokszor hangzott el különféle sportadásokban, visszaemlékezésekben az a fontos, izgalmas kis összeállítás.

Valahányszor meghallom, megdobban a szívem. S eszembe jut, hogy megmaradása egy véletlenen, az én hanyagságomon múlott...